Nemrég jelent meg egy koncertbeszámoló az egy héttel ezelőtti Diomede, Lost Again buliról. Most egy újabb aspektust olvashatunk Battereye tollából, aki egyébiránt a jobb napokat is látott Southernblog motorja, apja volt. Nagyon nagy hiányt pótolt ezzel a bloggal, de időhiányban szenved és emiatt nem nagyon tudott foglalkozni a posztolgatással. Arról nem is beszélve, hogy a Steam Engine (ingyenesen letölthető EP) gitárosa. Szóval be van havazva.
Egy koncert margójára
Leírom, én hogy képzelem. Három budapesti cimbora fogta a hangszerét, lehúzott egy próbaterembe, írt pár olyan témát, amik akár a legnyilvánvalóbb hatásaik lemezein is elférnének, söröztek együtt, mert ez a világ felvilágosultabb vidékein elkerülhetetlen velejárója az ilyen összejöveteleknek, és titokban azt vették észre, hogy a riffek, ütemek és dallamok között bizony számok is vannak. Gondolom hamar belátták, hogy csak jó lenne ezeket rögzíteni, ha nem is az utókor, de legalább saját maguk számára, abból baj még nem történt. Közben a formáció felvette a Lost Again.. nevet, a kislemez kapott egy szép borítót, és mint minden normális zenekar, leszervezték az első koncerteket. Közben a haveri körben, majd a füstös, lassú és fájdalmasan gyönyörű zenék kicsit megfáradt hazai színterén is gyorsan terjedt a zenekar híre. Mit tagadjam, nekem is tetszett a kislemez, meg különben is, van ismerős a bandában, nem volt kérdéses, hogy megnézem őket a Szféra „színpadán”. Afféle baráti összejövetelre számítottam, ahol majd egyetértően bólogatunk a hitvány hangzásban éppen csak kivehető témákra, besörözünk, egymásra licitálunk a „ki miért nem blogol/ lép fel gyakrabban a zenekarával” című kardinális kérdésekben, és végül keresünk egy éjszakait.
Nem ez történt.
Nem csak ez történt.
A Lost Again.. olyan erőket szabadított el, amiket nemhogy kezdő bandák, de még a profik is megirigyelnének. Valami óriási zenekar nagyon exkluzív buliján éreztem magam, ahol tudom, hogy kiváltság az első sorokig furakodnom, mert eleve nem férünk el húsznál többen a teremben, és színpad híján máshogy nem látnék semmit a koncertből. Egyfajta szeánszon, ahol kétségem sincs afelől, hogy ez másoknak is pont ugyanúgy tetszik, mert akkor nincs igazság a világon, ha bárkiben is csak a legkisebb kétely felmerül ennek a bandának a létjogosultságát illetően. Fülig érő szájjal néztem végig, ahogy a három csóka még csak tudatában sincs annak, hogy most éppen varázsolnak. Mert ők szerintem csak ugyanazt hozták, mint a próbákon, a lehető legegyszerűbben, sallangok, feszültség és arcoskodás nélkül, valami szokatlan természetességgel, amit itthon én csak ritkán, a legnagyobb kedvenceim koncertjén tapasztaltam eddig.
Hogy valami konkrétabb információt is kapjatok a zenéjükről, Asztalos Viktor puritán, erőteljes dobolása tökéletesen támasztja meg Nagy Dávid basszustémáit, aki emellett még az énekesi feladatokat is magára vállalta. Hangjában ott van egy kis Layne-féle íz, és esküszöm, az Angertea-s Mihály Gergely orgánuma is folyton beugrik róla. Az iszonyú mély, mégis tiszta gitárokért, tömény riffekért, gyönyörű szólókért és sci-fis effektekért pedig Róna „Róka” Kristóf felel, akinek hangzása és játékstílusa is párját ritkítja itthon.
Beszámolómnak eredetileg a Kyuss in Chains címet szántam, de a fent leírtak tükrében remélem mindenki számára világos, hogy az egyszerűen nem lenne fair a bandával szemben: a végén még abba a téves illúzióba kergetnék valakit, hogy a LostAgain.. zenéje kiszámítható, pontos recept alapján könnyen reprodukálható és nélkülöz mindenféle egyediséget. „A valóság az, ami akkor sem tűnik el, ha már nem hiszünk benne”. A valóság az, hogy úgy hiányzott már ez a zenekar a hazai underground színtérnek, mint egy falat kenyér, és legyen is elég ennyi végszó gyanánt.
ui: A cikk nem lenne teljes, ha nem említeném meg az est másik fellépőjét, országos cimboráimat és földijeimet, a nemrég doboscserén átesett Diomede Fuzzdirt legénységét is. Mivel azonban én képtelen lennék róluk elfogulatlanul írni (és tudom, hogy ezért most ők sem fognak megharagudni), hosszú sorok helyett érjétek be annyival, hogy hozták a tőlük megszokott, egyesek számára egészen biztosan túl alpári színvonalat, Grőger Nándi pedig - bár egészen más iskolát képvisel, mint Baku Laci -, nagyon jól beilleszkedett Tamás és Sándor évek óta megbonthatatlan kompániájába. A fővárosi nyírségiek egyedi zenéjükkel üde színfoltjai a csudapesti éjszakának, és ha valamit, akkor az őszinteség hiányát biztos, hogy ezen az estén sem lehetett rajtuk számon kérni. Csípjétek el őket legalább egyszer élőben, mert addig nem teljes az életetek, higgyetek nekem.
Kommentek