A múlt héten volt a Rockélet két éves szülinapi bulija. Iszonyat nagy őrület volt, ugyanis ingyenes volt a rendezvény. Ettől függetlenül a magyar rock/metal szintér többé kevésbé bemutatta magát. Na jó nem voltak "bejáratott" nevek, de a minőség garantált volt és végre más is megkapta a lehetőséget, hogy egy igazi nagy koncerten (fesztiválon) is bemutassa tudását és hirdesse az igét.

 Mire odaértem-este 1/2 9 körül-, már nagy sor kúszott végig a járdán. Dutchman kollégával pedig abban maradtunk, hogy megiszunk egy sert és tizenegy óra felé visszatérünk Apey And The Pea koncertre. Ez megtörtént. Itt futottam össze Bulcsú barátommalaki szintén hatalmas Apey... rajongó, ezért megkértem rá, ha van kedve irja le a saját véleményét a koncertről. Volt kedve.

 " Amennyit láttam a Dürer Kertben megrendezett Rockélet második szülinapi partijából, az jól illusztrálja a könnyűzenét uraló tragikus állapotokat. A szabadtéri színpadon a fél év alatt a semmiből előkerült és országos sikereket egymásra halmozó Leander együttes haknizott, a köz nagy megelégedésére. El sem tudom képzelni, hogy ez a banda hogyan szerzett ennyi rajongót ilyen rövid idő alatt. Lehet, hogy a késői Nevermore-ban megtűrt Vörös Attila neve ekkora marketinghatalom, mert az egyedi riffek és futamok biztos nem azok, mivel nem találhatók meg a zenéjükben. Az énektémákról az egyszeri hallgatónak könnyen az Edda ugorhat be - több hangzással, kevesebb koncepcióval.

Nem volt mit tenni, sörözni kellett.

Éjfél után már fokozott várakozással szügyömben tértem be a nagyterembe, ahol bánatomra a jó háromnegyed órás csúszásnak köszönhetően még mindig a közepes, kisiparos Cadaveres tagjai ugráltak a színpadon hokimezben.

Életmentő sörözés fél órában.

Aztán csönd lett. A bejáraton nagy számban özönlöttek ki a zsíros hajú metálosok, helyükre nemsokára zsíros szakállú rockerek kerültek, és a színpadon megjelent a banda, ami miatt az Ajtósi Dürer sorra zarándokoltam.

Az Apey and the Pea akkor tűnt fel a látómezőmben, amikor már nem is reméltem, hogy fogok még budapesti sztónerre homlok-tarkózni az első sorban. Egy csapásra leigázott, és azóta is állandó vendég az mp3 lejátszómon. Nyáron egyetlen bulijukra sem tudtam elmenni, ezért gyermeki lelkesedéssel vártam ezt az alkalmat. Izgatott rajongóként foglaltam be a mikrofonállvány előtti imahelyet, és gyanakvón szemeztem a gitárládán trónoló Orange Tiny Terror erősítővel. Igazán stílusos kiegészítő ez Apey-nek (Áron András), aki maga sem egy hegyi troll, de igaz rá az egyáltalán nem elterjedt "kis ember nagy hanggal jár" mondás. Többen kételkedve figyelték a színpadon a kezdéshez készülődő bandát. Sehol egy lánc, vagy borzas séró, csak néhány rövidgatya alól kilógó szende tetkó.

A koncert intrója több percig tartott, mint ahány hangból állt, de arra elég volt, hogy realizálódjon a közönségben, mivel is áll itt szemben. A testesen szexi hangzástól sliccek lecsúsztak, a melltartópántok elpattantak, és nemsokára a kusza hangorkán lassan összeállt a Stone Cold True című nyitószámmá.

Egyik pillanatról a másikra lettünk mind egy ütemre hajlongó gyapotszedők a színpadról áradó rabszolgatartó rock hatására. Ez az az érzés, amit már a Down sem tud bennem előcsalogatni - hiába, az évek múlásával fásul a rocker -, de most mégis újra leigázott az alacsony frekvenciás lüktetés.

A ritmusszekció nagyszerűen tolta a bugit, látszott rajtuk, hogy szívből jön. Ezt csak így lehet csinálni, máshogy nem. Apey meg pontosan hozta az albumot, ahol más énekes már megcsuklott volna, és kellően szétszállt, ahol más gitáros nem mert volna eltérni a jól bevált, megírt hangoktól.

A felhőtlen hangulatot csak az zavarta meg, hogy Apey ironikus felszólítását a moshpitre pár siheder jóléti akeladrukker komolyan vette, és esztelenül őrjöngtek, szétzilálva a műértő közönséget. Én is kénytelen voltam folyamatosan hátra-hátra tekinteni, és néha egy-két felém repülő szőrös segget hárítani.

 Szerencsére nemsokára a líraiabb Day Ends című korai szám következett, és szellemi szegénység egységes visszavonulót fújt. Maradtunk mi, Alice Chains ihletésű, jófajta zenét hallgatni.

Érdekes módon Apey-ék a zenélésnél jobban csak a köpködéshez értenek, az első sorban lelkesedő leányzók a bőrükön érezhették a tehetséget. Nem értem mi szükség erre, lehet azt tervezik, hogy egy fogorvosi nyálelszívókat gyártó cég egyszer majd felkarolja őket, de tény hogy ez is hozzásegíti őket ahhoz, hogy hitelesen hozzák az egyszerű srác imidzset, ami - valljuk be - elengedhetetlen része a déli rabszolgatartó zenéknek. Lehetnek ők a legsötétebb suttyók kis hazánkban, amíg hozzák ezt a szintet, én meghajolok előttük.

A végére a közönségben mindenki kellően megfáradt vagy besörözött, mert az utolsó szám után csak három erőtlen "vissza!" kiáltás tellett tőlük, de a nyilván nem a Wembley-hez szokott együttesnek ez is elég volt, hogy még egyszer felugorjanak a színpadra egy kötelező Alice in Chains feldolgozás ereéig.

Ha ezek a srácok egy óceánnal odébb születnek, már teltházas koncerteket adnának mindenfelé. Remélem, a magyar közönség felnő hozzájuk, a jövőbeli rajongók mihamarabb megtalálják őket, és méltó helyére kerül kicsiny országunk egyik legígéretesebb fiatal csapata."

 Hát ez van. Ha valaki kiváncs Apeyék cuccaira itt a  hivatalos oldalukon letöltheted őket. Szerintem baromira tetszeni fog mindenkinek, úgyhogy Get Stoned!