Aki szerencsés volt, az elcsíphette a Volbeat idei Diesel Clubos koncertjén ezeket a germán rock 'n' rollereket. Aki lekéste őket, magára vessen, mert veszett jól tolták a bugit a rendelkezésükre álló kb. fél órában.

A banda 2 éve alakult egy kimondhatatlan nevű német városkában (Höchstadt), majd egy évre rá rögzítették is ezt a bemutatkozást. 12 db energiától duzzadó (na jó, van azért egy-két visszafogottabb is a változatosság kedvéért) nótát tartalmaz a korong, amelyekre csak annak nem indul be keze-lába, aki be van oltva rock 'n' roll ellen. Párhuzamként olyan bandák jutottak eszembe, mint a Buckcherry, Gluecifer, Danko Jones, Backyard Babies, a régebbi csapatok közül pedig talán a Motörhead és az Aerosmith (amikor még Steven Tylerék azt a bugis sleaze-es hard-rockot nyomták). Az énekes Tyler Voxx hangja egy az egyben a Buckcherry-s Josh-t idézi, emellett itt-ott Biff Malibu (Gluecifer), Ed Kowalczyk (Live) és David Draiman (Disturbed) tartományaiba is bemerészkedik. Elképesztő énekhanggal rendelkezik a csávó, annyi szent. Olyan frazírokat hoz vmennyi témában, h. mindig fülig ér a szám, mikor hallgatom.

Nótaírásban sem kutyaütők ezek a németek, véleményem szerint sokkal ötletesebbek, mint hasonló stílusban utazó földijeik, a Psychopunch. Ha kedvenc dalokat kéne kiemelnem, akkor talán a BYB-re emlékeztető Under The Black Sunt, a Glueciferes, bugivugi stílusú Canned Insanity-t és a kitörölhetetlen refrénnel bíró rockabilly-s Never Be A Wannabe-t (erre még talán a muterotok is bólogatna) mondanám.Az inkább post grunge-os Tentacle c. opus hallatán pedig meglepő módon még a hazai Soundshine is beugrott, a Lifestyle Junkie pedig simán elmenne Joystix számnak (igaz itt reszelősebb az ének). Zárásként ott figyel a No Gain Just Pain akusztikus verziója, ami kellemesen vezeti le ezt a tömény punk-rockabilly-sleaze esszenciaként jellemezhető albumot.