Ez ugyan nem az a kimondott stoner rock (talán jobban is illene Joshi kolléga blogjára), de mivel retrós, feelinges, meg hippis, így nem bírom megállni, h. ne ajánlgassam itten. Mindegyik albumukat szeretem, de talán az Attack And Release pörög újabban legtöbbet, így aki csak most ismerkedne velük, az akár kezdheti egyből ezzel.

Az Ohio-beli Akronból származó duóról elöljáróban tudni érdemes, h. Billy Gibbons (ZZ Top) egyik kedvenc bandája mostanában, azt hiszem, ennél jobb ajánlólevél nem is kell a Fekete Kulcsokhoz. Sokan (talán a gitár/ének+dob felállás miatt már eleve) a White Stripes-hoz hasonlítgatják őket, ám a Black Keys muzsikája nem annyira punkos, sokkal inkább bluesalapú; hallatszik, h. sokat tanulmányozhatták pl. Neil Young és Tom Waits munkásságát, emellett egy másik "fekete nevű" csapat, a Black Crowes hatása is felsejlik. Ez is kb. épp olyan "világ lustája" zene, amilyet az előbb említett georgiai bandától megismerhetett a nagyvilág. Van benne rhythm&blues, kis hard-rock (amikor rálépnek a torzítóra), egy adag a 70-es évek soulzenéjéből, meg némi funkos lüktetés. Nem találtak fel semmi újat, de tudnak igen emlékezetes dalokat kovácsolni a meglévő hozzávalókból (abszolút kedvencem jelenleg a Jethro Tullos fuvolabetéttel megbolondított Same Old Thing, a kissé Jon Spencer dolgaira hajazó garázsrockos Strange Times és a Clapton stílusú So He Won't Break, de tökre tetszik a Hendrixes riffre épülő I Got Mine, vmint a kimondottan soulos Oceans&Streams is). Minimalista felfogású retro-rockjuk nagyon hallgattatja magát; megértem, h. Gibbons barátunk miért rajong értük annyira.

Egy szó, mint száz: ha vmi középutas, lazulós zenére vágysz, a Black Keys a megoldás kulcsa!