Számomra nagyon kedves stoner/doom alapmű a Goatsnake zenéje. Olyan doom ez ami már inkább stoner. Nem csoda, ha olyan emberek akarnak stoner zenét játszani, mint Greg Anderson a Sunn O))), Burial Chamber Trio, Teeth the Lions Rule the Divine és még ki tudja hány doom, funeral, noise, ambient, drone zenekar oszlopos tagja. 1996-ban maga mellett tudhatta még Pete Stahl-t az Orquesta del Desertio és a Lunatics on Parole énekesét, Greg Rogers dobost (The Obsessed) és Guy Pinhas Bőgőst az Acid King, The Obsessed soraiból. Létrejött a Goatsnake.
Két EP (IV és Man of Light) után kiadták 1999-ben az első nagylemezüket a nem túl fantáziadús Vol.1 névvel. 2000-ben kijött egy split a Burning Witch-el, és hogy hogynem a Dog Days EP már a Burning Witch basszerossal (G.Stuart Dahlquist lásd még:Sunn O))), Asva) készült, sőt az utána érkező második albumuk a Flower of Disease is. Ez a frigy se tartott tovább. 2004-ben már Scott "Kyunida" Reeder mosolygott a négyhúros megett!!! A Trampled Under Hoof EP már az ő basszusától szól olyan jól. Egyelőre nem tudok semmit a folytatásról, max annyit, hogy mindenki csinálja a saját kis dolgait, és úgy tűnik a Goatsnake hibernálva lett. Várjuk a folytatást.
A lemez első két dala igazi Stoner szerzemény. A Slippin' the Stealth, amolyan Alaska Highway féle utazós zene a megbízható riffjével és ökölrázásával. Az Innocent egy telitalálat. Herfli!!! Gyerekek, beleraktak egy herflit egy középtempós szigorúságba!!! Ja és persze a refrén, az hatalmas. Olyan a szám, mintha egy lánctalpas izé haladna valahol odakint és nem lehetne megállítani. Csak megy és megy egyenletesen, folyamatosan, miközben egy kertészgatyás, cowboykalapos öreg farmer lövöldözik a tetejéről mindenre, ami él és mozog.
A harmadik számnál kezdődik az igazi morc. A What Love Remain (micsoda cím),bluesosan doomos. Ez még leírva is furcsa, de ez fedi a valóságot. A szám a közepe felé feljebb kapcsol egy fokozatot, de még mindig nem válik belőle egy grind muzsika. A negyedik szám a IV az Innocenttel már szerepeltek a "IV" nevű EP-n. Rövidke Cathedral féle tétel, csak itt jobb az ének, bár Lee Doriannál mindenki jobban dalol.(vagy nem?)
A Mower újra az az igazi középtempós stoner dal, ami már jól esik a lassultság után. Viszont a Dog Catcher kilóg a sorból, nem igazán rockzene, inkább valamiféle kísérletezős "hobbykertészkedés" lehet a háttérben. Valamit próbálnak előadni több kevesebb sikerrel.
A Lord of Los Feliz a legdoomosabb tétel. Candlemass keveredik a Reverend Bizarre-ral. A végére begyorsulnak a srácok ismét, és előveszik a sivatagi farmermellényt a C.O.C. kitűzővel és nyomják a rokkot ezerrel.
Mint említettem ez az első albumuk, a Flowe még ennél is jobb. Legközelebb arról is mesélek, most viszont aludjatok jól és álmodjatok szépeket !
Get Stoned!!!
