Kicseszett álló háború van. Vágjátok nem? Első V.H., lövészárokharc, több százezer halott néhány méter előrehaladásért (és a márciusi havazás volt a legkisebb bajuk). Nem nagyon mutatják a televízióban, mert nem üti meg a kis hazánkban Trvhko Thrko Trvtuko, mindegy, tudjátok ki által lerakott paráztatási-index faktort. Azért ti el tudjátok képzelni. Úgy kezdődött, hogy a Fekete Kéz Clutch elsütötte az Earth Rocker című dalt, alattomos offenzívát indítva ezzel a zenei ízlés kvintesszenciája ellen.

   Pedig vártam már nagyon, négy év telt el a legutóbbi album óta. Az idő változásokat hozott, az együttes antistoner-országban coelhói ismertségre tett szert. Kimondhatjuk, hogy a "salinger" szóra csak értetlenül bólintó, Hobo kutyaskálájának origóján stagnáló romkocsmai rocker (romcker!), és az idegesítő képzavarokat gyártó poszt post punk is ismeri, elismeri. Nálunk vidékieknél biztos, hogy minden buliban ott a helyük. Azt kell mondjam, hogy így már lehet elemezni egyfajta értelmezési tartományban, mit akar jelenteni ez: 

What's this about limits?
Sorry, I don't know none.
What's this about some DB limit?
Sorry, I can't hear none.

You can take a little cruise down the river of booze,
Act all poor and defeated.
Shout to the mountain some boo-hoo blues,
But I'll stand here and repeat it:

I'm an earth rocker!
Everybody hear me now.
I'm an earth rocker!
Everybody get the message?

Muszáj volt idézni, hogy a saját szemetekkel lássátok ezt a már-már matolcsista bárgyúsággal megírt dalszöveg részletet. Itt főleg a refrénre célzok, ami a marvel mozik szuperprimitív zenei betéteire emlékeztető effekttel van összekavarva, bloawwwwwww, méghozzá akkora nagyképűséggel, hogy az már Csernus színészkedésével egyenértékű. Mi a fene ez? Azt akarja mondani, hogy ő egy, az egész földön ismert rocker, ebben az esetben hivatkozok a micro-kutatásomra, melyet most végeztem a dél-afrikai alsó-középosztály fiataljai körében. Nem ismerik. Le se szarják a Clutch-ot. Persze nem reprezentatív. Én inkább arra szavazok, hogy ő úgymond a föld gyermeke, és ez még passzolna -ha még oly kezdetleges módon is- a borítón látható cyberpunk indián dizájnhoz.

Most mindenki hall engem! Mindenki vette a lapot? Ezekre a frázisokra egyszerűen nincs mentség. Higgyétek el, kerestem. Bennem valahogy a személytelenség, és a lealacsonyítottság érzését kelti. Kihez beszélsz most, ember? Mindenkihez? Nem akarom, hogy mindenki ismerjen, mert olyan leszel, mint a Metallica! Ezt válaszolnám, ha meg tudnék szólalni a döbbenettől, amit a következő artikulálatlan, óvodai dínó-paródiába illő üvöltés okoz. River of booze, boo-hoo blues. Bloahhhh. És most halál komolyan el kellene higgyem, hogy ez egy tökös neo-cyberpunk őslakos, egy badass techno-sámán, aki megmondja nekem a tutit. Nem akarok szatírába hajlani, de így érzek, egyszerűen nem tudok elfogadni ekkora mértékű seggfejséget. 

   Kicsit paradox az a tény, hogy az albumon ez az első track. Így mindjárt a kezdetekkor szembesülünk vele, felfoghatjuk egy elmaradhatatlan elemeként a médiaheccnek, reménykedhetünk benne, hogy a fiúk sem gondolták ezt komolyan. Viszont mégis elborzaszt az, hogy ennyire hülyének néznek. 

    A következő részben az album többi dalával foglalkozok, talán nem lövök le poént, ha már most közlöm: nem egy sokkal, de sokkal erőteljesebb track-et tartogat nekünk az Earth Rocker.

Itt várja az együttes a lájkokat.

Hogy jövök én ahhoz, hogy olyanról barkácsoljak össze egy posztot, amit annyira nem kedvelek? Egyrészt azért, mert mint a kivánságműsorban, küldeném a Mundi Csabinak, meg mindenkinek, aki szereti. (Csabi nagyon szereti ezeket az instrumentális zenéket.) Másrészt, meg azért, mert annyira azért nem szar.

 Az Electric Magma zenekart a Snail The Wah albummal ismertem meg. Akkoriban tetszett. Most se dobom ki a lejátszóból, ha épp oda kerül. Egyébiránt én úgy vagyok ezzel az vokálnélkülöző stuffal, hogy nagyon sokan beleesnek abba a hibába, hogy hiába találnak ki baromi jó riffeket, olyan szinten belezsúfolják egy-egy dalba, mint a szomszéd Kati néni a becsinált levesbe a csirke belsőséget. Ettől aztán fasza, erős lesz, viszont pont attól a sok minden miatt lesz izetlen,zavaros. Nem lesz karaktere. Érzed, hogy jót tesz veled, de nem érted a mekanikát. 

  Ja persze vannak bandák, akik iszonyat jól nyomják, de itt ez az Electric Magma, akik kókemények, de amikor az első dalban már a hatodik (ez enyhe túlzás, csak a hatás kedvéért.) riffet nyomják a füledbe, ott feladom. Egyszerűen ez már nekem sok és ezen nem segit még a kivétel sem. Lásd. Canadian Samurai dal, ami vokálos.

 Ettől, nem rossz az album, de én nem nagyon tudok mit kezdeni vele. Majd a Mundi Csabi a Stonerise blogtól biztos kommentálja. Egyébként csak 32 perces az anyag, úgyhogy nem értem, mit fintorgok. Ja igen és itt le.

AMEN!

 Gaz A. Riff barátunk küldött nekünk egy kis üzenetecskét, miszerint most április 1-én, a bolondok napján jelenik meg a Bacchus Baracus első albuma, a Tales Of Worries, Woes and Whatever a Wasted State Records gondozásában. Utánanéztem, kik is ők.

Kiderült, nálunk már szerepeltek egy négy számos EP-vel. Inkább a boritóval nyűgöztek le akkoriban, mint a zenéjükkel. Mondjuk nem csoda. Most azonban mivel nem láttam a köritést, ezért jobban tudtam figyeli a zenéjükre. 

Az első dal hallatán egyből az ilyen AC/DC féle protorock jutott eszembe, főleg merthogy amolyan süvöltősen rekeszt benne a pacsirta. Ja. De a második tételnél, a Memonál azért kitisztul valamelyest a kép és már inkább a Weedeateres Dixie, vagy esetleg a Sleep és a Kalas frontember Matt Pike (mostanában High On Fire) frontember szerelemkölke dominál. A zene meg persze marad proto, de nagyon szőrösen, mint egy vérbeli stoner. Ez egyébként dögös stoner cucc lenne, ha nem vágnák a pofánkba a Máté Petyát is megkönnyeztető dalt a Love is a Prison-t. Jóféle húzással kezd, mint egy vasipari munkás az első ötéves terv elkezdésekor, aztán a felénél alábbhagy ez az oltári Sztahanovista féle tettvágy és átadja a helyét egy nyugisabb, álmodozobb közmunkásnak. Ragyogó pszichedelikus hangulatot teremtenek, meglovagolva a szerelmes emberek érzelmeit. Persze csak amennyire szerelmes lehet egy böllér a hajnali disznóba. A No Name se egy kapkodós fajta, persze akinek nincs neve, az nincs is regisztrálva a rendszerbe; hova siessen? Erről a lassabb, de direkt zenélésből nem is akarnak lemondani. A Sweet Smell, ami rajta volt az EP-n is, elmehetne himnusznak is egy ganja ültetvény végfelhasználói körében is. Az utolsó 11 percre még akkor is begyujtod a rakétákat, ha minden vasárnap vidám vagy és Sanyi bácsinál vizitelsz a HIT gyüliben.

 Bandcamp Facebook  Official

  Bruáááááááááááááááááá! Itt vannak és megölnek mindenkit! Egyelőre ez nagyon fajentos kis anyag lett, de még nem nagyon tértem magamhoz. Könnybe lábadt a szemem. Aki akar irjon róla nyugodtan, kitesszük, én is fogok, azt is kitesszük...Lemez

AMEN!

  Szeretném azt hinni, hogy mindenkivel előfordult már, hogy beszippantotta a youtube. Úgy értem, hogy megnézel egy konkrét videót, aztán használatba veszed a jobb oldali ajánlás ablakot. Valahogy így kezdődik mindig. Aztán csak telik az idő, néha már nem is vagy tudatában a múlásának. Újabb és újabb együttesek, ismeretlen rigmusok, melyek ott várnak a szteroidokon hizlalt mainstream pop-tenyészet árnyékában. Aztán valami még mélyebbre ránt, egy hangsor, amit úgy dekódolsz, hogy elegendő elektromos reakciót váltson ki az idegrendszeredben ahhoz, hogy beinduljon a "zenei elválasztásod". Sok jó bandára találtam rá így, (sz)arra is, amiről most írok nektek. 

  Az Egyesült Államok beli Bedroom Rehab Corporation nevű formáció összesen két tagból áll. Csak ez a két arc, Adam Wujtewicz és Meghan Killimade hallható a debütáló albumukon (bandcamp). Had idézzek: "THERE ARE NO GUITARS OR KEYBOARDS ON THIS ALBUM". Ezzel el is üldözték a Malmsteen és Slowhand rajongókat, de ez engem egyáltalán nem érdekel, mert amit a "srácok" nyomnak az grammra pontosan egy iszonyatosan jó stoner anyag. Itt nincs lehúzás.

  A Splice The Main Brace című dallal találkoztam először, ami mint később kiderült, az albumon az utolsó előtti helyet foglalja el. Ez számomra meglepő volt, mert slágeres hangzása miatt, a mai trendeket figyelembe véve kitüntetett pozíciót jósoltam neki a tracklist-en. Nem azt mondom, hogy kiemelkedik a többi szám közül, de laza ritmusa, protest jellegű dalszövege miatt az album könnyebben befogadható szerzeményei közé tartozik. Hallgassatok bele. A továbbra kattintva betekintést nyerhettek az album hálószobatitkaiba. Spoilerveszély!