Lead: Molyember vagyok, csak Mothman néven. Sokat baszogat a NAV, azért. :)

Múlt héten rájöttem, hogy kurvára le vagyok punnyadva. Kockahas a háj, én meg magam alatt, mert régebben, amikor edzettem, sokkal jobban éreztem magam a bőrömben. Szóval kitaláltam, hogy csinálok egy kemény otthoni edzést, mielőtt visszakullogok a konditerembe. Vaze, esküszöm, kicsordult a könnyem 41 fekvő után. Ott pihegtem a szőnyegen, mint egy szexéhes polip. No more tears, gondoltam, kéne egy kis tuning ide, úgyhogy beraktam valami zenét. És, ha már lúd, legyen kövér alapon kattintottam a blog facebook levelei között lévő Arlequin zenekarra. Valahogy így kezdődött ez a történet. A military push-up már gyerekjáték volt erre a zenére, de persze ez nem az a stílus, amire kondizni szoktak. Persze ízlések és push-up-ok... 

    Ezen szarrá röhögtem magam, pedig nem is voltam betépve: "A hatvani tagokból álló zenekart 2012 áprilisában ősrégi barátokból alapította, Szegedi Levente azzal a céllal, hogy zenekart alapítson." Szóval, de, akkor jóvan fiúk. Leventén kívül még Hegedűs Gergő, Szegedi Árpád Botond, Cserháti Imre András, és Vikor Mátyás alkotja az együttest. Most nem írom le, ki-micsoda, legyen elég annyi, hogy komoly (nem komoly, komoly) zenei tanulmányok állnak a hátuk mögött, és ez hallatszik, és látszik is. Abból látom, ahogy megírták a BIO-t, sugárzik belőle a magabiztosság. Tudjátok, amikor azért poénkodsz, mert már mindent tudsz. Külön köszönet, hogy nem írtak stílust, nem skatulyázzák be magukat. Az az én dolgom. 

   A zenéjük fémporos, atmoszférikus hatása van. Blues és rock, néha Lynyrd Skynyrd. Az énekes egy dobozban ülve dolgozott a számon, az biztos, de jól áll neki. Kiemelték, hogy a hangszerek együtt lettek felvéve, és én ezt nagyra becsülöm. Él tőle a szám. Bob Dylan is így csinálja. A felvétel lehetősége egy tehetségkutató főnyereménye volt. A srácok aktívan koncerteznek, próbálnak, és gondolom ha van idejük züllenek is (ilyen zenét nem lehet csinálni, ha betartod a 10 parancsolatot haver...).

   Végezetül a reklám helye: Egy fiatal, energikus együttest ismerhettek meg bennük, akik nem utolsó sorban jó ízléssel is bírnak. Kívánjunk nekik sok sikert egy jéghideg like-al: Mothman's Like Generator. És ez az írás nem azért született, mert írni akartam.

Nemrég jelent meg a Domino Media gondozásában a Mental Architects debüt lemeze, a Celebrations. A producer ne más volt, mint Aaron Harris a volt Isisből. Zene is amolyan postrockos, popos, ilyesmi. AMEN!

Én már sajnos nem tudom rajta tartani az ujjam a hazai underground ütőerén, ezért elég sokszor meglepődök, ha egy újabb zenekar bukkan elő, számomra a semmiből. Mióta elköltöztem Budapestről, nem igen tudok eljutni annyi koncertre, mint szeretnék. Mióta megszülettek az ikrek, azóta meg pláne, sőt irogatni se nagyon van időm. Ennek ellenére felkapom a fejem, ha valami izgalmassal, vagy minőségivel találkozok.

A Band In The Pit ilyen. Tudom jól, hogy mindenki utálja, ha skatulyákba akarjuk beletuszkolni, de egyrészt, nem is olyan megalázó, ha ebben a skatulyában igazi nagyágyúk szerepelnek, illetve, ha ezt a skatulyát ő hozza létre. Nem mellékesen próbálta már úgy elmagyarázni valaki egy "ismeretlen" zenekar zenéjét, hogy nem használ hasonlatokat, skatulyákat. Csak próbáljátok meg, nem könnyű. 

A Band In The Pit...hát nem is tudom. Leginkább Brant Björk ugrik be róluk, az instrumentális zenéjükről, de ez nem is feltétlenül igaz. Inkább arról van szó, hogy előteremtenek egy olyan hangulatot, amit csak az öreg tud létrehozni a Rancho de la Lunán. Nem minden esetben jön be. Alkalom kell hozzá, hangulat és akkor Bumm! beüt. Nagyon. Azt se lehet mondani, hogy sivatagi, meg hogy igazi kaktuszzabáló, hiszen az utolsó tétel a Sightly Modified, igazi doom,amolyan funeral féle. A Loaded Powder pedig egy stonerrock odabaszkodás. Azonban a Kidnapkin Blues-ra még a Sabbia folytatását is el tudnám képzelni, annyira Brant Björk.

A Band In The Pit létrehozott valamit, ami abszolút hiánypotló, nem csak itthon, hanem széles e világon. Ráadásul a felvétel minősége is a nemzetközi átlag felett áll, legyen szó desert rockról, vagy stonerről. Bandcamp.

AMEN!

Ezt ki kell másolnom. "Hi guys, check this out" Ez már akkora pofátlanság, hogy ki se kellene rakni, de sajnos erről nem az együttes tehet. Ja igen, hogy mi is? Az, hogy ennyivel elintézi ez a csajszi, hé srácok ezt nézzétek. Semmi más. Bazdmeg! Legaláb egy bio, vagy valami. Oké, ad egy bandcamp és egy facebook linket, de bazdmeg, ne én nézzek már utána, hogy ki fia borja. Az is rendben van, hogy a Weedpecker nagyon jól tolja ezt a fajta pszikkedelikus, grundzsos dolgot, de azért vannak rajta kivül még néhányan, akik legalább ennyire jók. Ja igen és a menedzserük, vagy ki a faszom, veszi a fáradtságot, és legalább bemásol némi biográfiát. Bazdmeg!

Hát, igazából nem találtam hirtelen jobb címet ennek az amúgy is cím nélküli splitnek, amit idén a sokak számára ismerős nevű Earthless és a szintén amerikai White Hills kiadója, a Roadburn dobott piacra.

Az Earthless nevű trió San Diego városából ontja már több mint 10 éve a jó kis feszes, döngölős, instrumentális, pszihedelikus rockzenét ; ezen az anyagon a Red című szám szerepel, ami egy több mint tizenkét perces tétel. Hangulatában és hangzásában is követi a korábbi anyagoknál már megszokottakat: lüktető, dinamikus alapok, de ugyanakkor marad elég szabadság mindkét ritmushangszernek, nemcsak sima sémákat követnek,és szimplán variálnak. Mindamellett a gitáros Isaiah is szorgoskodik bőven, olyan szólózások és dallamok törnek fel, mint egy épp kitörő vulkánból, ráadásul ezen is érződik az improvizálás, és amitől nekem ez eléggé különleges, az az, hogy a sokadik kiadványon is meg tudták tartani ugyanazt az erőt, ami minden számukat jellemzi (és remélhetőleg jellemezni fogja továbbra is).  Dögös blues és rock alapokra feszített utazás, a gázpedál tövig nyomva, a kerekek kipörögnek és egyszerűen felrobban az út, felrobban minden az észvesztő sebesség és forróság egybeforrásában. Told csak be a lejátszóba, mindent érteni fogsz.

A New Yorki White Hills már egy másik formáját adja elő a psychedelic rock világának; a spliten az Under Skin or by Name című dallal repítenek minket a naplementébe. Elhagyott, poros aszfaltcsíkon haladunk egyre beljebb a sziklák közé, ahogyan kezdődik a dal, egyre több színt kap az effektek által (az eleje a Pink Floydot idézi hangulatában) keltett lassú folyamban. A test könnyűvé válik, finoman lebegni kezd, mikor a képek hirtelen elkezdenek villódzni, szédülünk a monoton, de ugyanakkor pörgős, feszes témákkal együtt, kissé olyan ez, mint egy dervistánc a számum közepén, a transzcendentális állapot eléréséhez vezető egyik spirituális út. A hangzás itt is „tökéletes”, bár ebben az esetben nincs annyi viszonyítási alapom: az Earthless munkásságát jobban ismerem, így azt hiszem, azért lesz mit bepótolnom nekem is.  Bár a dal végének lezárását valahogy nem érzem kerek egésznek, ettől függetlenül az egész egy jól megkomponált és előadott szám marad.

sly

Earthless: https://www.facebook.com/pages/Earthless/117307888322324

White Hills: https://www.facebook.com/pages/WHITE-HILLS/200622715617