Gaz A. Riff barátunk küldött nekünk egy kis üzenetecskét, miszerint most április 1-én, a bolondok napján jelenik meg a Bacchus Baracus első albuma, a Tales Of Worries, Woes and Whatever a Wasted State Records gondozásában. Utánanéztem, kik is ők.

Kiderült, nálunk már szerepeltek egy négy számos EP-vel. Inkább a boritóval nyűgöztek le akkoriban, mint a zenéjükkel. Mondjuk nem csoda. Most azonban mivel nem láttam a köritést, ezért jobban tudtam figyeli a zenéjükre. 

Az első dal hallatán egyből az ilyen AC/DC féle protorock jutott eszembe, főleg merthogy amolyan süvöltősen rekeszt benne a pacsirta. Ja. De a második tételnél, a Memonál azért kitisztul valamelyest a kép és már inkább a Weedeateres Dixie, vagy esetleg a Sleep és a Kalas frontember Matt Pike (mostanában High On Fire) frontember szerelemkölke dominál. A zene meg persze marad proto, de nagyon szőrösen, mint egy vérbeli stoner. Ez egyébként dögös stoner cucc lenne, ha nem vágnák a pofánkba a Máté Petyát is megkönnyeztető dalt a Love is a Prison-t. Jóféle húzással kezd, mint egy vasipari munkás az első ötéves terv elkezdésekor, aztán a felénél alábbhagy ez az oltári Sztahanovista féle tettvágy és átadja a helyét egy nyugisabb, álmodozobb közmunkásnak. Ragyogó pszichedelikus hangulatot teremtenek, meglovagolva a szerelmes emberek érzelmeit. Persze csak amennyire szerelmes lehet egy böllér a hajnali disznóba. A No Name se egy kapkodós fajta, persze akinek nincs neve, az nincs is regisztrálva a rendszerbe; hova siessen? Erről a lassabb, de direkt zenélésből nem is akarnak lemondani. A Sweet Smell, ami rajta volt az EP-n is, elmehetne himnusznak is egy ganja ültetvény végfelhasználói körében is. Az utolsó 11 percre még akkor is begyujtod a rakétákat, ha minden vasárnap vidám vagy és Sanyi bácsinál vizitelsz a HIT gyüliben.

 Bandcamp Facebook  Official

  Bruáááááááááááááááááá! Itt vannak és megölnek mindenkit! Egyelőre ez nagyon fajentos kis anyag lett, de még nem nagyon tértem magamhoz. Könnybe lábadt a szemem. Aki akar irjon róla nyugodtan, kitesszük, én is fogok, azt is kitesszük...Lemez

AMEN!

  Szeretném azt hinni, hogy mindenkivel előfordult már, hogy beszippantotta a youtube. Úgy értem, hogy megnézel egy konkrét videót, aztán használatba veszed a jobb oldali ajánlás ablakot. Valahogy így kezdődik mindig. Aztán csak telik az idő, néha már nem is vagy tudatában a múlásának. Újabb és újabb együttesek, ismeretlen rigmusok, melyek ott várnak a szteroidokon hizlalt mainstream pop-tenyészet árnyékában. Aztán valami még mélyebbre ránt, egy hangsor, amit úgy dekódolsz, hogy elegendő elektromos reakciót váltson ki az idegrendszeredben ahhoz, hogy beinduljon a "zenei elválasztásod". Sok jó bandára találtam rá így, (sz)arra is, amiről most írok nektek. 

  Az Egyesült Államok beli Bedroom Rehab Corporation nevű formáció összesen két tagból áll. Csak ez a két arc, Adam Wujtewicz és Meghan Killimade hallható a debütáló albumukon (bandcamp). Had idézzek: "THERE ARE NO GUITARS OR KEYBOARDS ON THIS ALBUM". Ezzel el is üldözték a Malmsteen és Slowhand rajongókat, de ez engem egyáltalán nem érdekel, mert amit a "srácok" nyomnak az grammra pontosan egy iszonyatosan jó stoner anyag. Itt nincs lehúzás.

  A Splice The Main Brace című dallal találkoztam először, ami mint később kiderült, az albumon az utolsó előtti helyet foglalja el. Ez számomra meglepő volt, mert slágeres hangzása miatt, a mai trendeket figyelembe véve kitüntetett pozíciót jósoltam neki a tracklist-en. Nem azt mondom, hogy kiemelkedik a többi szám közül, de laza ritmusa, protest jellegű dalszövege miatt az album könnyebben befogadható szerzeményei közé tartozik. Hallgassatok bele. A továbbra kattintva betekintést nyerhettek az album hálószobatitkaiba. Spoilerveszély! 

  A hódmezővásárhelyi trió 2003-ban indította hadjáratát. Azóta úgy látszik szert tettek néhány titkos "state of the art" CIA fegyverre, mert töretlenül nyomulnak előre. 2013 februárjában jelent meg legújabb anyaguk, mely a Crowns and Chains címet kapta. Nekem kifejezetten tetszik a névadás. Az EP-n három track kapott helyet, melyeket az együttes groove-os heavy rock-ént fémjelez. Nem füllentenek, valóban azt kapjuk, bár én, nagy örömömre, néhány southern rock-os elemet is észrevettem a zenéjükben. Mindhárom számot a sebesség szeretete jellemzi, amikor kicsit a fékre lépnek a srácok a gáz továbbra is lenyomva marad, ahogy azt kell. Nekem bejön ez a stílus, mert nem hagy unatkozni. Azért szívesen hallanék egy olyan igazi lassú zúzást is, az album végére jó lett volna valami elszállós téma. Egyébként az utolsó nóta, a Slave to the Sytem az album úgymond "slágere", egyszerűen nem megy ki a fejemből a refrén. 

Az EP ingyen lehúzható a bandcampről. A kép alatt itt is belehallgathattok.

Line up:

Imi - vocals, guitar
Geri - bass
Robi - drums

 VA klasszikus rock, szombat után belefér alapon

  Vasárnap reggel van. Nem szokatlan, hogy ilyenkor az ember szarul érzi magát az átmulatott éjszaka után. Gyors fejszámolás, és kiderítem, hogy megint sikerült annyit inni, amibe egy normális ember belehalna. Hiába minden, Torrente óta tudjuk, hogy „ha meg kell baszódni, akkor meg kell baszódni”. Nekem ilyen esetekben van egy rituálém, ami segít abban, hogy valami hasznossal töltsem a napot. Például eltávolítani a facebook-ról a szombati troll megjegyzéseimet, kutyát sétáltatni, elmenni a benzinkútra rollpapírért. Nos, ez a rituálé a következőkből áll: régi kotyogósban lefőzött kávé feketén, normális cigaretta (értsd.: nem a töltött csoda, amit a hozzám hasonló csórók szívnak), és klasszikus rock. Ez utóbbi, ami okán tulajdonképpen írok, ugyanis arra gondoltam megosztom veletek, hogy kik, mivel segítettek keringésem újraindításában ezen a reggelen.

 Jess and the Ancient Ones

  Thomas Corpse és Thomas Fiend alapította 2010-ben ezt bandát Finnországban, ahol a 150 cm magas, szőke hajú magyar nyelvrokon nép, a lapp is él. Erős okkult atmoszféra jellemzi, ami nem csoda, mert heten vannak, mint a gonoszok. Aki megismerkedik velük közelebbről nem fog csalódni. Amit külön kiemelnék az együttessel kapcsolatban, az Jess hangja. Nagyon tehetséges, nem tudom mit keres még az underground zenei piacon, de örülök neki. A három fős gitárszekció is kitesz magáért, engem meg tudtak lepni néha. Az Astral Sabbath című dalt hoztam nektek tőlük, ami egy Pulp Fiction-be oltott korai Black Sabbath Uriah Heep utánérzés.

 Uncle Acid & the Deadbeats

  Aszongya, "dark melodic realm and fuzzorama enhanced tales of terror and horror". Így jellemzi magát a Cambridge-i (UK) banda. Fuzzorama, ez jó. Egy percig se hittem, hogy nem mondanak igazat, és valami new wave-es gumirockot fogok hallani, de engem azonnal elvarázsoltak. Szakadt, mégis tökéletes hangzás, szinte várod mikor hallatszik a vinyl jellegzetes sistergése. Többet most nem írok, majd később egy hosszabb posztban. Addig is egy kis emlékeztető, miért jobb a kukacos alma.

 Stubb

  A londoni trió 2006 óta égeti a képzeletbeli muscle car gumijait. Esetükben ez egy legalább 8 literes big block-al szerelt Chargert jelent. Ha a hangfrekvenciájukat szeretnéd mérni, ne lepődj meg, ha a műszer az „A” hangnál 440 Hz helyett 440 HP-t mutat. Alább a Superhot Records által rendezett „próbatermi reality” klipjét találjátok. Ne felejtsétek el 720P-re állítani a minőséget. Valami kibaszott jó ez a gitárhangzás. 1970's Thor Valve head, USA Big muff, Fender Stratocaster, én ezeket ismertem fel elsőre, de van itt még hardware bőven. Én ezt küldeném idegen civilizációknak, nem Beatlest.