A Buenos Airesi formáció előző és eddig egyetlen kislemezét anno – ha ugyan rongyosra nem is – meghallgattam jó párszor. Most meg mit hallok? – hát egy-két jó ismerős ütem köszön vissza a demó EP-ről. Persze nincs ezzel semmi gond, van rá bőven példa, hogy az első lemezen a demó dalai felkerülnek a számok közé, vagy ahogy volt, vagy újragondolva itt-ott.
Nem okoztak csalódást most sem, kísérletező, instrumentális témáikban ötvözik a psychedelikus/desert/space rock stílusjegyeit, kiváló hangzással, lényegre törő, jól átgondolt szerkezetekkel. Dinamikus játék jellemző mindvégig: a csillagködök között lebegve vagy épp a Szaturnusz gyűrűjét lesve éjjel a sivatagban – szóval olyan a zenéjük, ami szinte minden ízében szabad térre született. Ez a lemez nagyon jól sikerült, minden hangszeres rendesen odateszi magát, a betonbiztos alapok mellett a dob/basszus kombó is kiéli magát rendesen, ahogyan a gitárnak is jut elég hely. Letisztult, ütős, húzós játék, amit valahogy nem lehet megunni. Érdekes, hogy a hangzás nem is száraz, hogy úgy mondjam, valahol sikerült megfogniuk a jó beállításokat, hangszíneket ehhez a fajta zenéhez. Odabasz rendesen, ahogy hallgatom és mindig egy csomó minden ugrik be, mert a hangulataitól függően hol az úton gördülnék egy pusztában, hol a csillagokat lesném éjjel, hol egy sörrel a kezemben dőlnék otthon hátra kényelmesen, és még sorolni lehetne napestig. A tiszta, elszállós, naplemente nézegetős témák ugyanúgy uralják a terepet, mint a súlyosabb, tempósabb dalok. Néhol kicsit jazzes az érzésvilág, és ez teljesen jól adja magát, az amúgy is mindenféle hangulatot önmagába tömörítő lemezen, ami emiatt pont hogy nyitottá vált. Jól tolják a srácok, érdemes csekkolni őket.
Az egész azzal kezdődöt, hogy múlt nyáron elugrott hozzánk Szaki egy Head For The Sun koncertre ide Dorogra. Ittunk is. Szóba került az új album. Már akkor tudták, hogy True Stories lesz a cime és a dalok is készen voltak. Majdnem. Kb. 90%-ig.
Tegnap (hétfő) délután jött a telefon. Este Testament koncert, 800 Ft., megyünk, meg jövünk. Semmi éjszakázás. Sofőr van. Mentem. Fasza volt, kivéve a hangzást... Na és itt ki jön velem szembe? Hát persze, hogy Szaki bácsi. Ráadásul ez azért is volt öröm, mivel délelött átküldte a várva várt új anyagot teljes egészében.
Tehát most ha tetszik, ha nem megirom a véleményem.
Fasza. Na jó, azért ne szopjuk ennyire egymás faszát. Mondjuk nagyon jó, mivel maradt bennem némi hiány érzet. Az is igaz, hogy csak kétszer hallgattam meg, de ...
A dalok zsigeriek (ez milyen szó már), ösztönből épülnek fel, de a tudat alakitja ki a végleges formájukat. Az épület tégláit a valóság habarcsa köti össze. Szikár egy épitmény ez. Mint egy ravatalozó, vagy egy hombár. Mindenesetre köze van az élethez, bármennyire puritán is a külső vakolat. Vagy a "Volt" élethez, vagy éppen ellenkezőleg. (Ugye a hombárban gabonát tárolnak, amiből a feldolgozás után kenyér nevű végtermék jön ki, ami életet ad.)
Annyira hiányzik a két gitár tömény hangzása, mint grillezés közben egy üveg sör. Sokkal letisztultabb lett ezáltal a hangzásvilág, mint az előző cuccoknál. Igen ezt Szaki is mondta, egy szikár, tiszta hangzást akartak ezeknek a nótáknak. Ez sikerült. Amint meghallgatod az anyagot, egyből tudod, hogy valami nagyszerű történik. Ragyogó zenészek, ráadásul Balázs, aki szemtelenül fiatal olyan hanggal van megáldva, ami...hát nem is tudom. Az X-fucktor elmehet a faszomba. Ordenáré és trágár vagyok, de higgyétek el, a csávó Ördög adta tehetség. A zenész szekció meg pontosan kiegésziti. Kerek a storie, nem csak true. Le veszik a fejed bele p..nak a torkodba, pimaszul és felháboritoan jól, ráadásul még élvezed is. Na ez aztán a perverzió.
A boritó pedig tök egyszerű. Logó, meg lángnyelvek, azt csá. Minek túlbonyolitani. Hallgasd meg aztán menj a dolgodra, úgyis azt fogod észrevenni, várod már, hogy hazaérj és meghallgasd ezt a cuccot nagy hangerővel, nagy hangfalakon. Szerintem meg is fogod venni a lemezt, nem csak meghallgatod a Facebook oldalukon keresztül.
Sly barátunktól, aki nemsokára remélhetőleg teljes jogú blogszerkesztőnk lesz, kaptuk az alábbi bemutatást.
Nem olyan régen kapta a szerkesztőségünk a Bukaresti RoadKillSoda zenekartól a legújabb kiadványukat., amin tíz dal szerepel. Elsőre nem is tudtam hirtelen hova tenni, mert bár saját maguk úgy határozzák meg a stílust, amit játszanak, hogy stoner rock/metal, de ebben azért egy picivel több rejlik. Megbújik benne a kilencvenes évekből ismerős, dallamosabb southern rock, hard rock vagy épp a sötétebb, gótikus rock elemei is – ez utóbbi nemcsak a zenére, hanem az énekre is érvényes.
A négytagú csapat először felemás érzéseket hagyott bennem, a hirtelen bejövő, dallamos részeket néhol nem tudtam hová tenni, fura volt ez a közeg, de többször újrahallgatva rájöttem, nekem is csak azért fura, mert nemigen hallgatok már ilyen zenéket (anno a Variola volt talán az utolsó ilyen banda). Feelinges zenét tolnak, a kissé poros hangzás nagyon rendben van, mindent ki lehet hallani, szóval ez az a fajta zene, amit autózás közben betolsz, hogy szédítsd a csajokat, miközben hátradőlve az ülésen csapatsz a verdával az úton. Jó kis riffek sorakoznak, nem mondom, itt-ott egy-egy dallam nekem túl sablonnak, száraznak tűnik, de a számok nagy része jó tematikával van felépítve, és nem az hallatszik ki belőle, hogy csak összedobták volna. A dob/basszus alapok ott vannak a helyükön, pontosan, betonbiztosan, az erre épülő gitártémák húzósak ahol az kell, de ha épp könnyebb, szellősebb játékra van szükség, az is megtalálható a maga helyén. Főképp csajoknak ajánlanám ezt a lemezt, igazából szerintem nekik fog bejönni, persze ez csak az én megítélésem. Nyár, lazulás, hideg sör és csajok – szóval hadd dübörögjön ha kedved van hozzá! Csapassátok!
Az alább következő írás nem azért született, hogy megmagyarázza, miért tette azt.
Nem tudni miért, de akárhogy vigyázol, ha töltöd a cigarettád, mindig lesz egy kis dohány a klaviatúrából kirázott, nagyító alatt kiszáradt steak-szeleteknek tűnő kis micsodák között. S mint ahogy az előző mondatnak, úgy az elkövetkezőknek sincs semmi közük ahhoz a pszeudo-lingvisztikai, valójában kizárólag filozófiailag értelmezhető folyamathoz, amit múltnak, jelennek, jövőnek hívunk. És még valami, a legfontosabb: abszolút nem öncélú.
Jó kérdés.
Is this the end of the beginning? Or the beginning of the end?
Kurvajó, az biztos. És fel tudnék még sorolni... Nem is, baromság. Copy Paste-el ide kellene másolnom az összes dalszöveget a 13-ról. Nem fogok többet idézni, nem fogom lefordítani, nem magyarázok bele metaforákat. Utolsó, önző, és geci dolog tőlem, mert lassan három órája érlelem ezt a kritikát. Napok óta Black Sabbath-ot hallgatok. Sokszor, nagyon sokszor meghallgattam az új albumot is, és azt kell mondjam.... van rá esély, hogy megcáfolja az energiamegmaradás törvényét.
Az album bármely nyílt torrent oldalról lehúzható. Hallgassátok, és ne sajnáljátok az időt a megértésre sem. Ha valami kikívánkozik belőletek utána, ne kövessétek el azt a hibát, mint én, és ne tartsátok meg magatoknak.
3:16
Ez egy példa. Mind ilyen jó. Az eredeti kritikából az első két bekezdést meghagytam.
01. Old Black 02. Father Midnight 03. Descent To The Zenith 04. Hell’s Winter 05. Angels Of Darkness, Demons Of Light 1 II. 01. Sigil Of Brass 02. His Teeth Did Brightly Shine 03. AMultiplicity Of Doors (A Waltz) 04. The Corascene Dog 05. The Rakehell
***
Line –up: Dylan Carlson - Guitar Lori Goldston - Cello Karl Blau - Bass Guitar Adrienne Davies – Drums
Dylan Carlson bandája, az 1989-ben alakult Earth, csodás albumok sorát készítette el, feltalálva egy új stílust, amit az okosok megcímkéztek : drone doom metal. A seattlei csapat első albumai még némi grunge áthallással rendelkeznek, mégis sokkal több volt bennük, mint az összes Seattle bázissal rendelkező zenekarban együttvéve. A magamfajta rockandrollert az sem érdekli, hogy K.Cobain is megfordult vendégként a csapat körül. Aztán az első 3 albumot követő hosszabb szünet után, Carlson újra összeterelgette báránykáit és 2005-ben tért vissza a Hex; Or Printing in the Infernal Method című zseniális albummal, megalkotva egy új hangot, ami még a régi cuccnál is finomabb és sajátosabb világba kalauzolt el minket. 2008-ban folytatták az utazást Bill Frisell vendégszereplésével a bibliai szimbólumokkal tarkított The Bees Made Honey in the Lion's Skull című remek albummal. Így jutunk el ajánlónk tárgyához, a két részes Angels of Darkness, Demons of Lighthoz, amiből az első 2011 februárjában, a második rész pedig rá egy évre jelent meg.
A Carlson mellett 2005 óta hűen kitartó Adrienne Davies dobost, Karl Blau basszer és Lori Goldstone csellista egészíti ki. Ha azt hallod, hogy doom, akkor nyilván megkerülhetetlen előkép a Black Sabbath stílusteremtő játéka. Azt se felejtsük el, hogy a Sabbath első neve Earth volt. Mindez nem lehet véletlen. Persze Carlson bandája nem úgy súlyos, mint Iommié. Ők nem monolitszerű riffeket csikorgatnak, hanem a végtelenül szellős térben, elemeire bontva egy-egy riffet, alaposan körüljárják az adott hangban megbújó összes lehetőséget. A drone és ambient címkék mindenképp találóbbak, mint a metal. Vagy azt is mondhatnám, hogy post-rockabbak a post-rocknál is. Mekkora baromságokat vagyok képes összehordani, csak azért, mert szavakkal nem tudom kifejezni az Earth textúráinak szépségét, haha…
A két instrumentális album dalai teljesen homogén képet alkotnak. Dylan csodás hangzású Fender Telecastere ural minden szerzeményt, ami alá Adrienne tökéletes és változatos lüktetést pakol, Blau pedig remekül rezonáltatja basszusát, kiszélesítve a már amúgy is tágas horizontot. Mégis a cselló az a hangszer ezen az albumon, ami igazi extrát tud hozzáadni az eddig is fantasztikusan eredeti Earth-soundhoz. Lori játéka fénnyel és levegővel járja át a dalokat és végleg elemeli a zenét a Föld közeléből. Valahol félúton járunk Ég és Föld között. A végtelen Vadnyugat, kiszáradt fákkal és magányos sziklákkal tarkított tája lebeg a szemem előtt. Az elmúlás minden szomorúságát, az örök élet ígéretével oldják fel. A haldokló táj fájdalmas képeit melankolikus szépségű, költői hangulattá változtatják. A dalok bármilyen hosszú utazásra visznek is, egyszer sem unok rá a végtelenül sodródó ismétlődésekre. Különben is, ahogy Brian Eno Nagymestertől megtanultuk : az ismétlődés is egyfajta változás. Mint ahogy azt is megtanultuk, hogy a Zene nem csak a Hangokból áll. A köztük lévő Csend is épp olyan fontos. A Hangok közti szünetek, a légüres Tér is Zene. Jelentősége van. Így oldja fel magában a Heavy Metal John Cage filozófiáját.
A banda a tökéletes szépséget keresi. És miközben leszarja a szabályokat, meg is találja. Elmossa a határokat ambient és heavy metal, Ég és Föld között. A legnyomorúságosabb földi létben is ott lakozik a Fény apró szikrája és az Earth azt a kis pislákolást képes egyre nagyobb lángocskává, végül útjelző fáklyává változtatni.
De ahogy tanult Testvéreink, a The Beatles, a Yellow Submarine című filmben figyelmeztetett, most nekem is azt kell mondanom : lehet, hogy mindez csak az én agyamban van.
Szavak és hangok a sivatag merengve lüktető torkából, dűnék felett cikázó akkordok, tétován gomolygó füst, vagy izzó száguldás. "Let the truth be known, Get stoned!"
(Ha zenét töltesz le a blogról, kérünk, hogy 24 órán belül töröld, és ha tetszik, vásárold meg legálisan, mert az úgy jó. Köszönjük.)
Keresés
Belépés
Kommentek
lowlander:
Sziasztok! Jó lett a műsor, köszi az ajánlásokat! Amiket nem ismertem (Jerky Dirt, Occul... (2024.02.07. 06:47)StonerForgács 2024/1
Kommentek