***
01. Old Black
02. Father Midnight
03. Descent To The Zenith
04. Hell’s Winter
05. Angels Of Darkness, Demons Of Light 1
II.
01. Sigil Of Brass
02. His Teeth Did Brightly Shine
03. AMultiplicity Of Doors (A Waltz)
04. The Corascene Dog
05. The Rakehell
***
Line –up:
Dylan Carlson - Guitar
Lori Goldston - Cello
Karl Blau - Bass Guitar
Adrienne Davies – Drums
Dylan Carlson bandája, az 1989-ben alakult Earth, csodás albumok sorát készítette el, feltalálva egy új stílust, amit az okosok megcímkéztek : drone doom metal. A seattlei csapat első albumai még némi grunge áthallással rendelkeznek, mégis sokkal több volt bennük, mint az összes Seattle bázissal rendelkező zenekarban együttvéve. A magamfajta rockandrollert az sem érdekli, hogy K.Cobain is megfordult vendégként a csapat körül. Aztán az első 3 albumot követő hosszabb szünet után, Carlson újra összeterelgette báránykáit és 2005-ben tért vissza a Hex; Or Printing in the Infernal Method című zseniális albummal, megalkotva egy új hangot, ami még a régi cuccnál is finomabb és sajátosabb világba kalauzolt el minket. 2008-ban folytatták az utazást Bill Frisell vendégszereplésével a bibliai szimbólumokkal tarkított The Bees Made Honey in the Lion's Skull című remek albummal. Így jutunk el ajánlónk tárgyához, a két részes Angels of Darkness, Demons of Lighthoz, amiből az első 2011 februárjában, a második rész pedig rá egy évre jelent meg.
A Carlson mellett 2005 óta hűen kitartó Adrienne Davies dobost, Karl Blau basszer és Lori Goldstone csellista egészíti ki. Ha azt hallod, hogy doom, akkor nyilván megkerülhetetlen előkép a Black Sabbath stílusteremtő játéka. Azt se felejtsük el, hogy a Sabbath első neve Earth volt. Mindez nem lehet véletlen. Persze Carlson bandája nem úgy súlyos, mint Iommié. Ők nem monolitszerű riffeket csikorgatnak, hanem a végtelenül szellős térben, elemeire bontva egy-egy riffet, alaposan körüljárják az adott hangban megbújó összes lehetőséget. A drone és ambient címkék mindenképp találóbbak, mint a metal. Vagy azt is mondhatnám, hogy post-rockabbak a post-rocknál is. Mekkora baromságokat vagyok képes összehordani, csak azért, mert szavakkal nem tudom kifejezni az Earth textúráinak szépségét, haha…
A két instrumentális album dalai teljesen homogén képet alkotnak. Dylan csodás hangzású Fender Telecastere ural minden szerzeményt, ami alá Adrienne tökéletes és változatos lüktetést pakol, Blau pedig remekül rezonáltatja basszusát, kiszélesítve a már amúgy is tágas horizontot. Mégis a cselló az a hangszer ezen az albumon, ami igazi extrát tud hozzáadni az eddig is fantasztikusan eredeti Earth-soundhoz. Lori játéka fénnyel és levegővel járja át a dalokat és végleg elemeli a zenét a Föld közeléből. Valahol félúton járunk Ég és Föld között. A végtelen Vadnyugat, kiszáradt fákkal és magányos sziklákkal tarkított tája lebeg a szemem előtt. Az elmúlás minden szomorúságát, az örök élet ígéretével oldják fel. A haldokló táj fájdalmas képeit melankolikus szépségű, költői hangulattá változtatják. A dalok bármilyen hosszú utazásra visznek is, egyszer sem unok rá a végtelenül sodródó ismétlődésekre. Különben is, ahogy Brian Eno Nagymestertől megtanultuk : az ismétlődés is egyfajta változás. Mint ahogy azt is megtanultuk, hogy a Zene nem csak a Hangokból áll. A köztük lévő Csend is épp olyan fontos. A Hangok közti szünetek, a légüres Tér is Zene. Jelentősége van. Így oldja fel magában a Heavy Metal John Cage filozófiáját.
A banda a tökéletes szépséget keresi. És miközben leszarja a szabályokat, meg is találja. Elmossa a határokat ambient és heavy metal, Ég és Föld között. A legnyomorúságosabb földi létben is ott lakozik a Fény apró szikrája és az Earth azt a kis pislákolást képes egyre nagyobb lángocskává, végül útjelző fáklyává változtatni.
De ahogy tanult Testvéreink, a The Beatles, a Yellow Submarine című filmben figyelmeztetett, most nekem is azt kell mondanom : lehet, hogy mindez csak az én agyamban van.
***
***
