Pont bele is csapott a lecsóba az első felvezető zenekar, az öt tagot számláló germán Burden, miután beléptem a PeCsába. Ők a modernebb oldalról közelítik meg a stonert. A frontember hatalmas termetével és hosszú rőzséjével kajakra úgy nézett ki, mint Bátky Zoli (ex-Wendigo, Stonehenge, After Crying, jelenleg PhoeniX Files énekes). Stílust illetően egy alapvetően középtempós, iszonyat belassulásokat sem nélkülöző, súlyos riffes metalt kell elképzelni, vhol a Crowbar, Rise To Addiction, Danzig és Down metszéspontján, itt-ott Anselmo-s énekkel kísérve. Ahhoz képest, h. általában el szokás kúrni az előzenekarok megszólalását, egészen jó hangzást kaptak a németek, ennek köszönhetően többtonnás súlyként nehezedtek a hallgatókra témáik; kiválóan masszírozták a nyakizmokat a mélyek, Godflesh pólóm is kellőképpen benedvesedett. A Burden műsora alatt még nem voltunk túl sokan a nézőtéren, könnyebb volt ismerősökbe botlani. Mert ismerős arcokból bizony nem volt hiány, a stoner rock meghaladhatatlan alfájának és omegájának múltidézése egész egyszerűen mindenkit érdekelt, akinek fikarcnyi kötődése is van a stílushoz, ily módon valóságos osztálytali jellege volt az estének. Nem mellesleg akkora volt az érdeklődés, h. az eredetileg lekötött Gödör klubból át kellett szervezni a Pecsába az eseményt, még külföldről is érkeztek rajongók. Kb. fél órás szettjüket követően levonultak a deszkákról a németek, h. átadják a terepet a Waxy-nak, addig el lehetett menni sörért v. esetleg a merchpult kínálatát szemügyre venni.
A Waxy volt a második együttes, amelyik a bemelegítést volt hivatott végezni a desert rock stílusteremtő királyai előtt. Ők az USA-ból érkeztek és retrósabb, hagyományosabb felfogásban fogant muzsikájukat eléggé hájpolták a szervezők, plusz a John Garcia vendégszereplésével rögzített "White Walls" c. daluk rendben is volna, engem azonban vhogy nem igazán tudtak lekötni. Kb. a Blue Cheer és Witchcraft közé lehetne belőni stílusilag amit csinálnak, de még korántsem lehet őket egy súlycsoportba helyezni az említett két csodával. Ez sajnos egy felejthető, erős közepes produkció benyomását keltette inkább; el lehet lazulni rá, de 2011-ben ennél már vmivel azért több kell. Egy magyar stoner csapat sokkal jobban megérdemelte volna ezt a lehetőséget, főleg úgy, ha már van egy Shapat Terrorunk, Stereochristunk, Haw-unk, Magma Rise-unk, akik simán megütik a nemzetközi mércét is és véleményem szerint nem vallottak volna szégyent egy ekkora istenként tisztelt banda előtt sem.
Nem sokkal este 10 óra előtt besötétedett az akkorra már csurig telt terem és amikor felbúgott a "Gardenia" kezdő riffje, egyből átröppentünk egy másik dimenzióba. Sose gondoltam volna, mikor tizenéves fejjel flesseltem pl. a "One Inch Man"-re, netán a "Demon Cleaner"-re v. amikor újra és újra megnéztem a Bizarre Festival-os Kyuss koncertfelvételt videón, h. egyszer még MO.-n lesz lehetőségem látni együtt zenélni ezeket a kultikus figurákat! Noha Brant Bjork már járt itt korábban szólóban és azt kipipálhatom, az mégis egy másik történet. Ugyan Mr. Garcia előre leszögezte, h. ez nem egy Kyuss reunion, tehát ne legyenek senkinek illúziói, ez csupán egy "tribute" banda akar lenni, amelyik a Kyuss szellemét igyekszik megidézni blablabla, ettől függetlenül azért elmondható, h. mégiscsak a Kyusst láttuk-hallottuk, mert végül is egy ember híján (nyilván mindenki tudja, kiről van szó) az eredeti felállás volt látható a színpadon. Garcia mellett Nick Oliveri kezelte a négyhúrost, a dobos posztot pedig az említett Brant Bjork foglalta el. Az egyik kétségkívül legkényesebb feladat Bruno Fevery gitárosra várt, aki bár nem Josh Homme kaliberű egyéniség, de nem is igyekszik majmolni a Queens Of The Stone Age-dzsel rocksztárrá vált elődjét. Megértem, ha vkinek hiányzott Mr. Homme iskolateremtő gitározása, de szerintem helyt állt a srác, nem tett hozzá semmi különöset, de igazából el se vett abból, amit Josh létrehozott, nem gyalázta meg az életművet. Hasonló a helyzet, mint a Deep Purple-nél, ahol ugye Blackmore már a múlté, Steve Morse-t pedig bár kezdetben idegenkedve fogadták a fanok, mára mondhatjuk, h. elfogadták. Idővel talán Lázas Brúnót is sikerül...
Sorjáztak a jól ismert alapvetések, főleg a Sky Valley, Blues For The Red Sun, ...And The Circus Leaves Town albumok kerültek terítékre; meg is lepődtem, h. utóbbi lemezről is elpotyogtattak néhány témát, ugyanis azon a korongon Oliveri és Bjork egy hangot nem játszottak. Első albumot totál hanyagolták, már abszolút nem elégedettek vele. A hangzás az elején picit túlságosan torznak tűnt (mondjuk aláírom, h. ebbe a muzsikába kell a kosz) de aztán sikerült beállítani az arányokat úgy, h. ne menjen az élvezhetőség rovására. Számomra a legnagyobb csúcspontokat a "One Inch Man", "Asteroid", "Freedom Run", "Supa Scoopa And Mighty Scoop", "100*" és a "Molten Universe" jelentették. Sokak bánatára kihagyták a "Demon Cleaner"-t, vmint hiányoltam a "Thong Song"-ot, "Size Queen"-t, de így is elsöprő élmény volt. Kb. másfél órát játszottak, kétszer is visszajöttek ráadni...csak hát azoktól a fránya démonoktól nem tisztítottak meg minket. Nem volt hatalmas színpadi akciózás sem (mondjuk tény, h. nem is ezért szeretjük őket, Garciáék soha nem voltak egy Kiss v. Iron Maiden), a botrányos megnyilvánulásairól messze földön híres Oliveri is visszafogottnak mutatkozott, nem volt pofázás a számok között (annyira nem is hiányzott). Különösebb látványelemekkel sem szolgáltak, csupán egy szimpla Kyuss Lives! feliratú háttérvászon, oszt ennyi. De mondom, így is borzasztóan örülök, h. ha nem is Homme-mal, de részem lehetett egy Kyuss élményben. Tömören és velősen kijelenthető, h. amíg a Down 2009-ben déli mocsárrá változtatta a Pecsát, addig a Kyuss Lives! sivataggá. Az év egyik legjobban várt koncertje volt részemről a desert rock legenda bulija és nem is kellett csalódnom; az apróbb hiányosságokat leszámítva azt hiszem, a májusban ugyanitt fellépő QOTSA-nak bizony fel kell kötnie azt a bizonyos gatyát. Még sok ilyet hazánkba (jövőre pl. egy C.O.C.-t, netán Fu Manchut ha kérhetem)! Get Stoned!
Kommentek