Nem tudom miért szomorkodnak ezek a srácok, hátuk mögött egy rakat orange cuccal, fain stoner rokk számokkal, és rengeteg tehetséggel, nem beszélve arról, hogy kb. 18-20 évesek, még előttük a rengeteg elbulizható egészséges sejt. Ráadásul a nevük rövidítése is SOS, na segítségre meg végképp nem szorulnak.
Egyébként a fiúk finnek és már régebben láttam az énekes/gitáros srácot a youtube-on, stoner riffeket játszani, stoner erősítőket próbálgatni, már akkor is feltűnt, hogy milyen ügyes, fiatal és bal kézzel játszik a jobbkezes és jobbkezesre húrozott gitáron. Most belebotlottam a bandába is, köszönhetően a stoneRise-os srácoknak, akik posztoltak egy videót tőlük.
Szóval a srácok hozzák, amit kell és úgy ahogy kell, ha sikerült volna a dobot is kellő minőségben felvenni, meg az egészet valahogy összepakolni profibban, akkor oda lehetne tenni a nagyok közé simán! Mindenkinek kötelező! Ráadásul megnyugtató, hogy mégsem akkora hülyeség Dean gitáron stonert játszani, jó párosítás Orange-val.
Ezt a zenekart már hónapok óta üldözöm, de vagy ők kancelláltak, vagy én voltam városon kívül. Péntek este azonban szerencsésen együttálltak a csillagok, így várakozva befaroltam a Suzy's kocsma mögé Auburnben. A színpadon már a három tehetséges fiatal arcból álló Born Again Rebels formáció meggyőzően közvetítette a morcot, kicsit blues, kicsit sludge egyveleg volt ugyan, de azt nem mondhatnám, hogy nem szórakoztunk jól. Fiatal együtteseknél már-már szabályszerű a cipőbámulás, de ők szuggesztíven beugrálták a színpadot, abszolút megérettek arra, hogy ne egy vidéki klub üres nézőterének játszanak.
A koncert után kimentem elszívni egy kis friss levegőt, amikor bele futottam a SSF menedzserébe, aki a szomszédos benzinkútnál próbálta összeszedni a dobost, aki épp egy töltőállomással ismerkedett. Már itt éreztem, hogy ezek a fiúk nem viccelnek.
Az énekes is előkerült a beálláshoz, és az első headbangnél rájöttem, hogy
a.) kísértetiesen hasonlít egy pécsi haveromra leszámítva a hajat
b.) ezt az embert 1 méter 37 centinél közelebbről fotózni életveszély.
A Stone Soul Foundation 2002-ben alakult Auburnben. Közel 10 éves korszakot megúszták tagcserék nélkül, így tényleg egy végletekig letisztult, egymást tökéletesen kiegészítő tagok által mozgatott produkciót mutattak be, ami mágnesként vonzotta a helyi közönséget. Az Ain't no misery-vel indították a 2 órás showt, amire egyébként bármikor egészen vidáman el tudnék motorozni egészen Milwaukee-ig. Állításuk szerint a zenejüket az alábbi képlet adja ki: "a Black Sabbath es a Grand Funk Railroad találkozik a Metallicával és a Queens Of The Stone Age-el", ami azért valljuk be, elég nyomdakész fogalmazás.
A repertoárban tényleg volt csapongás a lassú romantikus rágógumi és a passzírozó úthenger között, azonban mégsem tűnt stílusidegennek. Mondjuk ha ilyen frontembered van, mint Sean Muldoon, akkor nem nehéz bármiből kihozni a dögöt.
A koncert közepén sajnos elvonta a figyelmemet az együttes kizárólag szőkékből álló sleppje, de a felcsendülő Mercy félelmetes felhúzó riffje azonnal visszacsalogatott a színpad elé. Ez az a dal amiért tulajdonképpen felfigyeltem a zenekarra, és amely ott élőben a decibell orkánban valóban felért egy Medúzával való szembenézéssel. A súly és a dög, ami addig is ott volt, ezzel buggyant végre a felszínre, azzal a dörgéssel amire csak egy Stingray képes, félelmetesen jól hangzott. A ritmus egyre csak lassult, jöttek a fajsúlyos melódiák amelyek váliumra cserélték a vérem, a végén már többet fotóztam a padlót, mint a színpadot. A hajnaltájt kikeveredtem a gyurmázó tömegből és megpróbáltam a földbedöngölve megtalálni az utat hazafelé. Jó kis banda ez, még ilyet! Get stoned!
Szavak és hangok a sivatag merengve lüktető torkából, dűnék felett cikázó akkordok, tétován gomolygó füst, vagy izzó száguldás. "Let the truth be known, Get stoned!"
(Ha zenét töltesz le a blogról, kérünk, hogy 24 órán belül töröld, és ha tetszik, vásárold meg legálisan, mert az úgy jó. Köszönjük.)
Kommentek