A német zenék külön csoportot alkotnak az én zenei világomban stílustól függetlenül. Mindegy, mit játszanak, van valami megmagyarázhatatlan zamata a zenéjüknek. Nem áll messze tőlük a kísérletezés és ráadásul mindig minőséget raknak le az asztalra. Csak, hogy a legalapvetőbb példát említsem ott van a Krautrock. Még a neve is német, de nem hiszem,hogy lenne olyan nép, aki azt a fajta zenét magas minőségben és eredeti módon tudná megközelíteni.

 A Plainride igaz német, de egyáltalán nem káposztarokkot tol. Sőt még azt se lehet mondani rájuk, hogy eredetiek. Az ő zenéjük valahol a Clutch és az Orange Goblin szerelemgyereke. Na meg aztán minden más bele van kutyulódva. Az új Clutch albumból például azt a nyersességet és lendületet hiányolom, ami itt viszont jelen van. Az új Orange Goblin albumon pedig nincsenek olyan markáns dalok, mint itt. 

 

A Life On Ares egy nagyon változatos riff központú zenei anyag lett. Gyorsabb, lassabb számok jó ütemben váltják egymást. A dobos igazán kitesz magáért és a többieken is érezni, hogy nem egy hete tudják a nevét annak a valaminek, amiből hangokat csalnak elő. Az album megdörren, jól lett keverve. 

 Vannak ugyan dalok, amik szerintem túl hosszúak lettek és a végére belefáradunk (El Coyote, Back Bite), és a Blood On The Crown lírai dal se lett igazán jó, sőt ezt fel se raktam volna, de ennek ellenére egy nagyon szerethető lemez lett a Life On Ares. Én biztos, hogy többet hallgatom, mint az új Clutch, vagy Orange Goblin anyagokat. Arcképcsarnok!

AMEN!