Az Alunah pont azt a fajta zenét játsza, amihez kell egy fajta lelki állapot. Enerváltság, lelki kimerültség és hajlam a sötét hangulatok elfogadására. Nem azt mondom, hogy vegytiszta Doom, de jócskán akad náluk az is. 

 A Solennial jó időben talált rám, vagy éppen én találtam rá. A lényeg, hogy szeretem hallgatni és nem csak háttérnek. Szeretem ahogy Sophie énekel, néha a Portishead énekesnője Beth Gibbons ugrik be, de főleg csak a hangulata miatt. Zeneileg viszont beúszik a képbe nagyon sok zenekar (My Dying Bride, Windhand,Talbot...) és ezek is főleg az atmoszféra miatt. Kicsit szomorkás, kicsit apatikus, de mindenképpen ezekre a borongós őszi napokra való. 

 

Igazából majdnem tökéletes lenne a lemez, azonban önmagukhoz képest két töltelék dal is van a lemezen, de ezt inkább találjátok meg. Azonban a The Cure feldolgozás a legjobb, amit hallottam.

 Aki egy kicsit szeret bevackolódni és zenét hallgatni, miközben odakint szitál az eső, annak ajánlani tudom a Solennial albumot.

AMEN!