Sokáig ért. Főleg, mert abszolút protorock-kal indít a lemez. Azt meg nem szeressük. Úgy dobtam félre az egészet, mint a ruszki katona a taknyát. Ne már, egy újabb Wolfmother. Aztán bringáztam egyet a jó időben és már semmi hallgatható nem maradt a telefonomon, jobb híján maradt ez. Nem volt mese, végig kellett hallgatnom, hacsak nem akartam leszállni menet közben és lekapcsolni. Nem akartam. Jól tettem. Egyszer csak meghallottam valamit...erre már odafigyelt a tudatalattim, de nagyon. Annyira, hogy meg kellett állnom egy kocsmánál és innom kellett egy sört.  Hagytam, fejlődjön ki a kicsike, aztán jött minden magától, sör stb. Újra elkezdtem hallgatni és elindultam hazafele, jól éreztem magam.

 Az a bizonyos dal a Cadillac volt. Ahogy elkönyveltem magamban egy újabb semmit mondó bandát, úgy esett le az állam erre a desert/stoner rock balladára, pláne egy ekkora énekkel megtoldva. Ezek után már a heavy metal/sleaze már üdítő volt. Nagyszerű elegye a glam rocknak, a heavy metalnak és a punknak. A Burn And Die pedig középtempósan okádja magából a nagyszerű blues riffet. Az utolsóra, a Comet-re, meg akkorát lehet bugizni, mint egy Vidám Vasárnap after partyn. 

 Ezek után, azt mondom, hogy, ha túllendülsz az első két dal dögunalmán, akkor nem állíthatja meg semmi ezt a nagyszerű albumot, hogy belefúrja magát az agyadba. Elő a sört és az unicumot. Szóljon, aki mer. Egyébként itt a face

AMEN!