A Trouble zenekar az, amelyikre gyakran szokták alkalmazni a legendás jelzőt. Egy kicsit meg is szokta osztani a zenei világot, mivelhogy mindenki magáénak érzi, ami nem is lenne baj, de szinte kisajátítani akarják a kedvenc stílusuk gyökereként. Igaz, ami igaz, nagyon sok mindenkire gyakoroltak hatást és nagyon sok banda nem létezne, ha ők nem raktak volna le az asztalra egy-két albumot.

 Rock zenét játszanak, rengeteg dallammal, sötétséggel, zúzással és miegymással, ami a szimpla rockzenekarok felé helyezi őket. Mondhatnám azt is, hogy a Stoner rock gyökere, de ez csak részben igaz, mivel azért a stonerek ide sorolnák még legalább a Sabbath-ot is. Másrészt pedig a Trouble zenéjében ugyanígy megtalálható a Doom is

 Eric Wagner hatalmas torka és a másik két alapító Bruce Franklin, Rick Wartell hatalmas és egyedi, dallamos gitárjátékai védjegye a zenkarnak. Állítólag a 2011-es  várva várt albumukon, a Drak Riff-en (mekkora cím), már nem hallhatjuk Eric hangját.

 Én két albumot választottam ki; az egyik a '92-es Manic Frustration és a '95-ös Plastic Green Head.

   A Plastic nem feltétlenül a legjobb lemezük, de én vele ismertem meg a zenekart és éppen ezért érzelmileg nagyon kötődök hozzá. Azért ide is raktak pár felejthetetlen dalt; Requiem, Plastic Green Head, Opium-Eater stb... Rengeteg stoner és doom riffel találkozhatunk a néhol eléggé Beatles és heroikus stadion rock behatással bíró számok között. Számomra ez a Trouble.

 A Manic Frustration pedig szinte a legöbbet emlegetett album olyan daokal, mint a Come Touch The Sky, Memory's Garden, 'Scuse Me, Hello Strawbwrry Skies ésatöbbi. Had ne soroljam fel az egész lemezt. Hallani kell az egészet.

 Aki aztat mondja a Trouble zenekarról, hogy "elmegy", at hallgasson valami másfajta zenét, de a rock felé ne tévedjen többé soha, mert elvágjuk a torkát rituálisan.