Tavaly kaptam tőlük egy nagyon jó kis anyagot. Ma megkértek, hogy közöljük veletek az új tudnivalókat:

"Tiszteletem!

.

Ismét Bien János (Yell) írását olvashatjátok, aki ezúttal egy milánói együttes felkérését teljesíti. Íme :

.

.

Album tracklist :

1. Even 50 Feet Hamsters Have Feelings (13:06)           
2. Of Bong And Man (09:59)           
3. Inhale On Main Street (07:24)           
4. Kilooloogung (10:00)           
5. A. B. Ong (10:58)           
6. Cthulhu (12:21)

.

Az együttes tagjai :

Andrea - Guitar, Theremin
Alberto - Bass, Gozer, Qualitron
Teo Heavydrum - Drums and Percussions

.

.

A 2008-ban Milánóban alakult King Bong saját maga így jellemzi stílusát: "psychedelic instrumental trips". Ezt a (különben majdnem pontos) stílusmegjelölést mindjárt az elején helyére kell tennünk. Ha már saját magukat cimkézik, egészítsük ki a doom metal és stoner kartonokkal. A trió harmadik, egész estés albumán ugyanis fontos szerepet játszanak az említett stílusjegyek is. A Space Shanties, B-szériás filmeket idéző borítójával utal rá, hogy egy psychedelikus tripnek nézünk elébe.

A lemez címe egy legendás Khan albumra rímel (Space Shanty). Nem hinném, hogy az egybeesés véletlen lenne. Ha valaki a rock 'n'roll kiterjedt ikonográfiájából kiemel egy olyan momentumot, ami erősen párhuzamba állítható saját stilisztikai jellemzőivel és láthatóan a törekvéseik is egy irányba mutatnak, az csakis szándékos lehet. Nincs ezzel semmi baj! Lehet idézgetni és utalgatni, ez a kaland mindig is a rock eszköztárához tartozott. Könyveljük el, hogy a King Bongra erőst hatást gyakorolt Steve Hillage rövid életű, de kultikus prog/space bandája.

A több, mint egyórás album mindössze 6 tételből áll és csak egyetlen dal játékideje marad 10 perc alatt. Így tehát bőven van tere a bandának, hogy kibontsa kísérleteinek eredményeit. Az élőben felvett dalok erősen változó hangulati skálán mozognak, miközben hosszú és szövevényes kalandokba bocsátkoznak a progresszivitás teljes tartományában, leginkább Andrea gitárjátékát helyezve főszerepbe. Az első dal, az Even 50 Feet Hamsters Have Feeling felvonultat szinte mindent, ami ezen az albumon hallható lesz. 13 percben eljutnak a lassú, doomos építkezéstől, az elszállt középrészen át az intenzív végkifejletig. Néhány másik dal közepén is a jazz-progos jammelés uralkodik el. Az Of Bong and Man elején uralkodó Hendrix villódzások után is ebbe az irányba fejlődnek tovább, igazi virtuóz gitártudást bemutatva. Ez a jazz-hatás nyilvánvaló az Inhale of Main Street-ben is.  A doom igazi ereje bontakozik ki az A. B. Ong című dal kezdetén, amit egy gyorsabb metal téma vált fel, beletorkollva egy érdekes és igazán laza hangulatú dzsemmelésbe. A zenekar ebben a laza feelingben van leginkább elemében, itt érzem őket leginkább felszabadultnak. Ennek egyenes következménye, hogy ezek a részek adják a lemez legeredetibbnek mondható ízét. A King Bong ezzel együtt egy könnyen hallgatható, bárki számára érthető és elérhető utazást kínál.

A dalok különös címei súlyos psychedeliára engednek következtetni. Kissé megtévesztő dolog ez, mert a hangzás és a játékstílus sokkal inkább a racionális világ keretein belül maradnak. Semmi igazi elszálltság. Semmi komoly agydurrantás. Hideg fejjel tartják az egész albumot kontroll alatt. A banda hangzása nem mutat fel semmi egyéni vonást. Annyi ilyet hallottunk már...Egy instru bandának különösképpen szüksége van egy messziről kiabáló, azonnal felismerhető hangzásképre. Véleményem szerint nem ártana találniuk egy tapasztalt külső embert, egy producert, aki veszélyesebb vizekre vezethetné őket, kidomborítva néhány, csak rájuk jellemző ízt. Ebben látom a fejlődés lehetőségét : meg kell találniuk egy igazán sajátos hangzást. Kaland az élet! Főleg, ha psychedeliának hívják.
.

Facebook

Bandcamp

Myspace

Youtube

.

.

By Bien János (Yell)

--
http://about.me/bienjanos

.

 BenyoBoy újra: 

A holland székhelyű S.I.M.B. azaz a Satan is My Bitch már 2008-ban létezett, első lemezük megjelenésére mégis idén márciusig kellett várni. Hogy megérte várni ennyit az első hazavihető kiadványig, az mindjárt kiderül.

A zenekar négy tagból áll (Babbata Kefi énekes, Chico P. Monev dobos, Huby Hubenov basszeros és a gitáros Svenből), akik korábban már megfordultak kisebb undergournd zenekarokban is (Artery, Brothers in Blood, Kartzer és Ebanizm), így nem mondhatni őket zöldfölű bagázsnak. Stílusuk a nem kicsit southernes beütésű doom-groove metalba sorolható. A nagydarab énekes orgánuma is ehhez passzol, medvésen dörmögő hangján lehet hallani, hogy egy képzett énekesről van szó. A dalok leginkább a súlyos és darálós riffek köré épülnek, amilyet pl. a kőkemény So Heavy, So Slow-ban is hallhatunk (vagy a még durvulósabb Satan is My Bitch-ben). A picit post-grunge-os beütésű Mind of God a személyes kedvencem, ami egy picit megtöri ezt a nagyon kemény vonalat, de a hat alapszámon kívül az első bónuszként megkapott If You Just Try is eszméletlen hangulatos, szintén nagy kedvenc.

Sajnos többet nem nagyon tudok mondani a lemezről, mert nem lett túl hosszú (bónusz számokkal együtt sem), de hallható rajtuk a szakmai profizmus és az igényes hangszerelés, így bátran ajánlom mindenkinek, akik szeretik a mélyebb hangolású, darálós gitárhangzást. A végére még egy érdekesség: a nem túl hosszú lemez borítóját egy híres londoni tetováló mester, Gino Angelov tervezte.
Bandcamp: http://simb.bandcamp.com/
FaceBook: http://www.facebook.com/simbcamp

Attack of BenyoBoy.

Bár a berlini Pyrior nemrégiben adta ki a Beam Orchestrával közösen készített split kislemezüket, én mégis a 2010-ben kiadott, de a Bandcampen tavaly decembertől elérhetővé vált bemutatkozó LP-jüket szeretném ajánlani! A banda 2008-ban alakult egy helyi zenés közösségben, ahol fiatal srácok jártak össze jammelgetni. Ebben a közegben ismerték meg egymást Torsten basszusgitáros, Max Appeal gitáros és a dobos Danilo, akik 2009-ben ki is dobták első EP-jüket, majd egy új másik gitárost, Mathiast bevéve ezzel a stabil felállással vették nyakukba a német stoner rokkerek világát.

 A felállásból is látni, hogy ők is az instrumentális vonalat erősítik. Szeretem a „néma” rockbandákat is, de néha nagyon tud hiányozni az az ének, ami az Oceanus Procellarum hallgatása közben egyáltalán nem jött elő. A srácok nagyon profi témákat hoztak össze a lemez kilenc száma alatt, ami már a nagyon hangulatos kezdésnél, az ambientes Pulsarnal előjön (már akkor tudtam, hogy tetszeni fog a lemez). A kellemes stoneres témákon kívül vannak egész súlyos doomos (Point of No Return) és pszichedelikus (Sunset ) nóták is, de még egy kellemesen melankolikus dalba is belefuthatunk (Marte T.R.). A lemez a jó és változatos dalok miatt így a végére sem tud kifújni, főleg, mert a lemez legtökösebb dala, a Venom is a végén található.

 A lemezt kifejezetten ajánlom mindenkinek, ami bár nem egy nagyon friss cucc, a szintén kiváló split miatt így is aktualitását élvezi. Arról nem is beszélve, hogy egy nagyon igényes, jó hangzású lemezt tudhat be magának, aki berendeli az 500-ra limitált kézzelfogható példány egyikét.
Bandcamp
FaceBook: http://www.facebook.com/pages/Pyrior/182735175103341

BenyoBoy újra lecsap:

A korai emlősök egy angol triót takar: Rob Herian (gitáros-énekes), Deniz Belendir (orgona, szinti) és Ben Davis (dobok) tavaly alapították meg Early Mammal néven pszichedelikus rock/doom metal zenekarukat és meg kell, hogy mondjam, egy ilyen kezdőlemezt kihozni arra utal, hogy ezekre a srácokra kiemelten kell figyelni a jövőben!

A lemez hangzása első hallgatásra nem (tetszés szerint: sem) tökéletes: az éneket néha alig hallani és picit tompán szólnak a gitárok, de mindez leginkább a garage rockos hangzás előtt tiszteleg, hiszen a számokban hallható billentyűs részek már jól szólnak (a felvezetésekről nem is beszélve) és valóban ez az „egyben-hangzás” remek atmoszférát ad az egésznek. Nos, ha ezen túltesszük magunkat egy közel tökéletes mesterművet kapunk, hiszen ez a három fiatal srác olyan témákat és dalokat rakott le a Horror at Pleasure-rel az asztalra, hogy még az én állam is koppant. A kellemesen eklektikus énekhang, az említett garázs rockos alapokkal és a pszichedelikus, retrós hatást keltő billentyűs hangszereknek (főleg az orgonának köszönhetően) egy olyan utazásban lehet részünk, amit nem sok lemez tudott elérni nálam. A Right Hand sejtelmes felvezetése még nem enged semmit sem gynítani, de a Final Witch kezdőriffje után már tudjuk: nincs megállás, ez egy nagyon tökös és beszívott lemez lesz. Az lejétől a végéig jobbnál jobb tételek váltogatják egymást: az instrumentális Checking the Bullshitter's Queen tényleg olyan, mintha valami nagyon beszívott zenekar ’70-es demókaziját raktuk volna be, a majdnem tíz perces, sludge-os beütésű Resurrection Men pedig önmagában egy eszméletlenül hatásos szám, csak úgy, mint a nagyon magával ragadó, szóló-centrikus Final Witch.

Hogy egy kristálytiszta hangzású kiadványnál mennyire jönnének át azok az érzelmek, amiket a lemez hordoz magában, talán sosem tudjuk meg, de még ennek ellenére is azt tudom mondani, hogy egy kiemelkedően jól megírt darabról van szó, amit az április elsejei megjelenés ellenére sem szabad komolytalanul vennünk.

FaceBook: http://www.facebook.com/earlymammal
Bandcamp (zenekar): http://earlymammal.bandcamp.com/