A képet Gentile da Fabriano festette "St. Nicholas és a három szűz" cimmel, San Niccolo-i oltárképként. 

Ezt tolta ide nekünk Miklós a Szent.

St. Nicolaus.

Egy adósságot törlesztek most. Gyakorlatilag csak azért nem irtam eddig a harmadik Whorediezel anyagról, mert...Sok mindent mondhatnék, többek közt azt is, hogy nem volt rá időm, meg azt is, hogy nehéz falat, sőt az is beleférne a magyarázkodásba, hogy mivel Aiwasst ismerem személyesen, túl elfogult lennék. Nos mindegyikben lenne némi igazság, de a fő indok talán a lustaság. De most!

Szóval Whorediezel - III. Amint meghallod az első pár másodpercet, egyből rájössz, hogy itt bizony Aiwass munkálkodik, annyira jellegzetes a gitársoundja. Bár ezt biztosan cáfolná, de egy kivülálló számára nincs sok különbség az Urania és a Whorediezel hangzása közt. Aiwas nagyon kreativ ember, bár most némi fáradtságot vettem észre az új anyagban. 

Nagyon régóta hangoztatom már azt a nézetem, miszerint nem sok értelme van manapság LP-vel jelentkezni. Akkora dömping van zenei téren mostanában, ráadásul mindehhez könnyedén hozzá is férhetünk, hála az internetnek. Szóval az Ep gyakran többet ér. Jelen esetben is erről beszélhetünk.

Gyakorlatilag akkor beszélhetnénk továbbfejlődésről, ha a dalok felét kiszórnánk, mivel ezeket a témákat igy-úgy, de már hallottuk az egyes és a kettes WD anyagon is. Pont ezek a dalok azok, amik vissza húzzák az egészet az átlag anyagok közé.

Megtartanám a nagyon hatásos kezdést, az X-Rated '65-öt. Ez nemcsak, hogy vicces is a pornós hangokkal, de teljesen elüt a többi daltól is. Kezdésnek tehát ez fantasztikus. Ezután megtartanám a Delta Of Venust, aminek nagyon laza ütemei vannak és a végén még be is morcosodik, nagyszerű darab. A Meteorit Slow, pedig a már-már space rockos hatásaival elrepit  nagyon  messze. Kellemes szólóval és kellemes lassulásával ez lehetne az EP közepe, ahol kicsit lenyugszik a felzaklatott fül és agy. Az Eleanor pedig annyira mogorva, mint egy valódi Eleanor. Duzzad az erőtől és az agressziótól. Lezárásnak pedig a Seven 'O Clock A.m. tökéletes.

 Ezt az öt számot nemhogy megtartanám, de ha lenne pénzem, mint ahogy nincs, biztos elküldeném egy nagyobb stúdióba feljavitgatni, mert megérdemelnék a dalok.

 Érdemes meghallgatni a Whordiezel - III-at., mert mindenki meghal!

Facebook.

AMEN!

Megint egyik az egyik kedvencem, Chiléből. Úgy látszik maradtak még az új albumról lemaradt számok, amiket gyorsan ki is adtak múlt hó végén.

A hangzás a szokásos dörzsölős, a dalok is a jól bevált fuzzörvény és a 70-80-as pop/punk korszakot idézőhangulat, keverékei.

Dig it!

A Kilian zenekar most csütörtökön a Dűrer kertben ingyenesen bemutatja a nagyérdeműnek az Anyacsavar EP-t. Szerintem akinek van egy kis szabadideje, az mindenképpen menjen. Akinek meg nincs, az csináljon magának!

Esemény link.

AMEN!

Nemrég jelent meg egy koncertbeszámoló az egy héttel ezelőtti Diomede, Lost Again buliról. Most egy újabb aspektust olvashatunk Battereye tollából, aki egyébiránt a jobb napokat is látott Southernblog  motorja, apja volt. Nagyon  nagy hiányt pótolt ezzel a bloggal, de időhiányban szenved és emiatt nem nagyon tudott foglalkozni a posztolgatással. Arról nem is beszélve, hogy a Steam Engine (ingyenesen letölthető EP) gitárosa. Szóval be van havazva. 

Egy koncert margójára
Leírom, én hogy képzelem. Három budapesti cimbora fogta a hangszerét, lehúzott egy próbaterembe, írt pár olyan témát, amik akár a legnyilvánvalóbb hatásaik lemezein is elférnének, söröztek együtt, mert ez a világ felvilágosultabb vidékein elkerülhetetlen velejárója az ilyen összejöveteleknek, és titokban azt vették észre, hogy a riffek, ütemek és dallamok között bizony számok is vannak. Gondolom hamar belátták, hogy csak jó lenne ezeket rögzíteni, ha nem is az utókor, de legalább saját maguk számára, abból baj még nem történt. Közben a formáció felvette a Lost Again.. nevet, a kislemez kapott egy szép borítót, és mint minden normális zenekar, leszervezték az első koncerteket. Közben a haveri körben, majd a füstös, lassú és fájdalmasan gyönyörű zenék kicsit megfáradt hazai színterén is gyorsan terjedt a zenekar híre. Mit tagadjam, nekem is tetszett a kislemez, meg különben is, van ismerős a bandában, nem volt kérdéses, hogy megnézem őket a Szféra „színpadán”. Afféle baráti összejövetelre számítottam, ahol majd egyetértően bólogatunk a hitvány hangzásban éppen csak kivehető témákra, besörözünk, egymásra licitálunk a „ki miért nem blogol/ lép fel gyakrabban a zenekarával” című kardinális kérdésekben, és végül keresünk egy éjszakait.
 Nem ez történt.
 Nem csak ez történt.
 

A Lost Again.. olyan erőket szabadított el, amiket nemhogy kezdő bandák, de még a profik is megirigyelnének. Valami óriási zenekar nagyon exkluzív buliján éreztem magam, ahol tudom, hogy kiváltság az első sorokig furakodnom, mert eleve nem férünk el húsznál többen a teremben, és színpad híján máshogy nem látnék semmit a koncertből. Egyfajta szeánszon, ahol kétségem sincs afelől, hogy ez másoknak is pont ugyanúgy tetszik, mert akkor nincs igazság a világon, ha bárkiben is csak a legkisebb kétely felmerül ennek a bandának a létjogosultságát illetően. Fülig érő szájjal néztem végig, ahogy a három csóka még csak tudatában sincs annak, hogy most éppen varázsolnak. Mert ők szerintem csak ugyanazt hozták, mint a próbákon, a lehető legegyszerűbben, sallangok, feszültség és arcoskodás nélkül, valami szokatlan természetességgel, amit itthon én csak ritkán, a legnagyobb kedvenceim koncertjén tapasztaltam eddig.
 Hogy valami konkrétabb információt is kapjatok a zenéjükről, Asztalos Viktor puritán, erőteljes dobolása tökéletesen támasztja meg Nagy Dávid basszustémáit, aki emellett még az énekesi feladatokat is magára vállalta. Hangjában ott van egy kis Layne-féle íz, és esküszöm, az Angertea-s Mihály Gergely orgánuma is folyton beugrik róla. Az iszonyú mély, mégis tiszta gitárokért, tömény riffekért, gyönyörű szólókért és sci-fis effektekért pedig Róna „Róka” Kristóf felel, akinek hangzása és játékstílusa is párját ritkítja itthon.
Beszámolómnak eredetileg a Kyuss in Chains címet szántam, de a fent leírtak tükrében remélem mindenki számára világos, hogy az egyszerűen nem lenne fair a bandával szemben: a végén még abba a téves illúzióba kergetnék valakit, hogy a LostAgain.. zenéje kiszámítható, pontos recept alapján könnyen reprodukálható és nélkülöz mindenféle egyediséget. „A valóság az, ami akkor sem tűnik el, ha már nem hiszünk benne”. A valóság az, hogy úgy hiányzott már ez a zenekar a hazai underground színtérnek, mint egy falat kenyér, és legyen is elég ennyi végszó gyanánt.
 

ui: A cikk nem lenne teljes, ha nem említeném meg az est másik fellépőjét, országos cimboráimat és földijeimet, a nemrég doboscserén átesett Diomede Fuzzdirt legénységét is. Mivel azonban én képtelen lennék róluk elfogulatlanul írni (és tudom, hogy ezért most ők sem fognak megharagudni), hosszú sorok helyett érjétek be annyival, hogy hozták a tőlük megszokott, egyesek számára egészen biztosan túl alpári színvonalat, Grőger Nándi pedig - bár egészen más iskolát képvisel, mint Baku Laci -, nagyon jól beilleszkedett Tamás és Sándor évek óta megbonthatatlan kompániájába. A fővárosi nyírségiek egyedi zenéjükkel üde színfoltjai a csudapesti éjszakának, és ha valamit, akkor az őszinteség hiányát biztos, hogy ezen az estén sem lehetett rajtuk számon kérni. Csípjétek el őket legalább egyszer élőben, mert addig nem teljes az életetek, higgyetek nekem.