The British band Erronaut's debut album, The Space Inbetween, invites listeners on a sonic journey that fuses the raw power of '90s grunge with the depth of stoner rock. The record evokes the psychedelic rock and cosmic doom of the '70s.
The album immediately grabs attention with its dense, fuzz-laden soundscape, where the riffs roar with incredible force at every moment. However, it does not rely solely on musical aggression but also conveys emotional richness. A slow, heavy movement characterizes the entire album, bordering on doom metal while maintaining the fundamental spirit of stoner rock, which celebrates rebellion and freedom.
The album feels like an introspective journey, where the listener traverses dark, desolate landscapes alongside the music, while emotional and philosophical questions increasingly take center stage. The lyrics delve into the essence of human existence, while the music captivates not only the listener's ears but also their emotions.
The Space Inbetween is an album that reinterprets the worlds of stoner, doom, and grunge. The band successfully merges past influences with the energy of the present while preserving its unique identity. Through its simplicity, the album delivers an emotional and musical experience that lingers in the listener's memory for a long time. If it had to be described in one word, "cathartic" would be the most fitting.
A Blue Heron Everything Fades című új albuma egy igazi szikrázó erővel megáldott stoner/doom rock remekmű, amely olyan hatást kelt, mintha egy elszabadult vonat ütközne az érzékeinkkel. A lemez telis-tele van brutális riffekkel és olyan sötét hangulattal, hogy szinte érezhetjük a füstöt és a porfelhőt, miközben a zenekar minden egyes hangjegyével a földbe döngöli a valóságot. Az album eleve olyan, mintha a címről sugárzó "eltűnés" és "megszűnés" érzését tükrözné, de nem úgy, ahogyan azt bárki is elképzelné. A Everything Fades a magával ragadó sötét eleganciát és a brutalitás határvonalát egyensúlyozza, miközben a zenekar nem csupán egy új fejezetet nyit meg a stoner doom világában, hanem mélyebb, érettebb hangzást is magával hoz.
Az album hangulata sűrű, tömény, mint a füst, amit az ember akkor érez, amikor kint a sivatagi hőségben egy régi vágású gitártól roskadozó naplemente alatt áll. A riffek nem csupán játékszerként funkcionálnak, hanem szinte fizikai jelenlétté válnak, szétrobbantva mindent, amit eddig hallottunk.
A zenekar ebben a szakaszban úgy tűnik, hogy mélyebb vizekre evezett: a Everything Fades nem csupán egy stoner album, hanem egy szinte spirituális, sötét szertartás, ahol minden egyes elem a tökéletes harmóniára törekszik. A ritmus szekció minden egyes ütése, minden egyes hangja mintha kifejezetten azért lenne, hogy a lemez súlyát fokozza. A basszus és dobok olyan töménységgel dolgoznak, hogy egyszerűen nem lehet elmenni mellettük anélkül, hogy a testünk minden porcikájában érezzük a hatásukat.
A Everything Fades nem a könnyen fogyasztható, szórakoztató élményt kínálja, hanem egy komolyabb, megfontoltabb utazást. Az album atmoszférája és hangzása segít abban, hogy egy igazi zenei élménybe merüljünk, ahol az igazi kincsek azok a pillanatok, amikor a zenekar lassan, fokozatosan építkezve ér el ahhoz a pontig, hogy az egész világ körülöttünk elhalványul.
Mindent összevetve, a Everything Fades egy olyan lemez, ami az igazi stoner doom rajongóknak szól – azoknak, akik tudják, hogy az igazi súly nem mindig az első pofonban rejlik, hanem abban a mélyebb, sötétebb erőben, amit egy-egy jól elhelyezett riff vagy egy hosszan kitartott hang ad át. Ha valami igazán komoly és súlyos zenei élményre vágysz, akkor a Everything Fades tökéletes választás.
A brit Erronaut debütáló albuma, The Space Inbetween, egy olyan hangzásbeli utazásra invitál, amely a 90-es évek grunge-jának nyers erejét ötvözi a stoner rock mélységeivel. A lemez megidézi a 70-es évek pszichedelikus rockját és kozmikus doomját.
A lemez azonnal megragadja a figyelmet egy sűrű, fuzzos hangzásvilággal, a riffek minden egyes pillanatban elképesztő erővel zúgnak, ugyanakkor nem csupán a zenei agresszióra építenek, hanem érzelmi gazdagságot is közvetítenek. Az egész albumra jellemző egyfajta lassú, nehéz mozgás, ami a doom metal határait súrolja, de mindvégig megőrzi a stoner rock alaphangulatát, amely a lázadást és a szabadságot hirdeti.
Az album mintha egy belső utazás lenne, ahol a hallgató a zenével együtt járja be a sötét, elhagyatott tájakat, miközben az érzelmi és filozófiai kérdések egyre inkább teret nyernek. A szövegek elmélyülnek az emberi lét kérdéseiben, miközben a zene nemcsak a hallgató fülét, hanem az érzéseit is megragadja.
A The Space Inbetween egy olyan lemez, amely a stoner, doom és grunge világát újraértelmezi. A zenekar képes összehozni a múlt hatásait a jelen energiájával, miközben megőrzi az egyediségét. Az album a maga egyszerűségével képes olyan érzelmi és zenei élményt nyújtani, amely hosszú időre megmarad a hallgató emlékezetében. Ha egy szóval kellene jellemezni, talán a "katartikus" lenne a legpontosabb.
Belépett csapatunkba Kráter János, aki nagy elánnal vetette be magát a kritikák írásába! Ezentúl javarészt ő fog új lendületet hozni az oldalra! Olvassátok az első kritikáját az új Magmakmmer anyagról!
A Magmakammer új albuma, Before I Burn, igazán izgalmas irányba viszi őket, és úgy érzem, hogy érződik rajta a zenekar fejlődése és a műfaj iránti elkötelezettségük. Az album atmoszférája egy kicsit komorabb, súlyosabb, miközben megőrizte azt a pszichedelikus és groove-alapú stoner soundot, ami miatt a zenekart annyira szeretjük.
A legnagyobb változás, amit hallok, az talán a dallamok és a szövegek mélysége. Az album egy kicsit sötétebb tónust képvisel, ami talán a "Cult of Misanthropy" és a "Before I Burn" dalokban a leginkább tetten érhető. Az érzelmi töltet erősebb, több a kísérletezés is, de nem veszítettek el semmit a stoner rock alapvető erejéből, az erőteljes riffek és az organikus hangzás megmaradtak.
A korábbi lemezekhez képest ez egy sokkal személyesebb, introspektívebb album, ami azt jelenti, hogy a zenekar talán kísérletezőbb, mélyebb vizekre merészkedett. Azonban a stoner hangzás megmaradt, tehát nem mondanám, hogy drámai módon eltértek volna az eddigi irányvonaluktól. Inkább finomabb irányú változásokat hallok, mintsem radikális stílusváltást.
Kíváncsian várom, hogyan fogják ezt az új hangzást élőben is prezentálni! Képzelem, hogy a "Zimbardo" vagy a "Doom Jive" élőben milyen erővel szólalhat meg!
Sziasztok! Elmúlt egy félig-meddig sikerült év, remélem ebben az évben új fejezet következik a Stonerblog életében. Kezdjük egyből egy spanyol zenekar a The Mothercrow zenekar interjújával. Az apropó, az új albumuk, ami szerintem a Heavy Blues irányzatban egy remekül eltalált Foráneo lemez lett!
Mivel a magyar közvélemény nem nagyon ismer titeket, beszéljünk a kezdetekről.
Kinek az ötlete volt a zenekar?
Karen: A zenekar egy olyan projekt volt, amelyre 2013-ban gondoltam, amikor Barcelonába költöztem, és ez ideális táptalaj új emberek megismerésére, akikkel megoszthatom ezt az álmom. Néhány internetes hirdetésen keresztül 2014-ben megismerkedtem Sergióval, az első gitárossal, majd a következő hónapokban Claudia csatlakozott a basszusgitárral, és ebben a stílusban volt a legnehezebb megtalálni a dobost, mígnem 2015 elején megtaláltuk Gerardot. .
Milyen zenei hatások késztettek arra, hogy zenélni kezdj?
Karen: Amióta úgy döntöttem, hogy Barcelonában telepedek le, hónapokig gondolkodtam azon, hogy milyen stílusra szeretnék összpontosítani az általam hallgatott heavy- és rockfajtákon belül, mígnem felfedeztem albumokat olyan bandáktól, mint a Kadavar vagy a Graveyard. Lenyűgözött az a hetvenes évek rockja.
Max: Tinédzserkoromban elkezdtem hallgatni az Iron Maident, és találkoztam olyan barátokkal, akik már tudtak gitározni. Ez felkeltette a kíváncsiságom az elektromos gitár iránt. Azóta sok zenekart újra felfedeztem azokról a lemezekről, amelyeket apám otthon hallgatott gyerekkoromban, mint például a Deep Purple, a Led Zeppelin, Frank Zappa, Rory Gallagher stb. Azt hiszem, ez a tudatalatti hatás késztetett arra, hogy visszatérjek a '70-es évekhez, a '80-as és '90-es évek heavy metalja helyett.
A zenétek ötvözi a bluest, a pszichedelikust és a 70-es évek heavy rockját.
Sok banda próbálja lemásolni annak a korszaknak a hangzását, nálatok nem így érzem. Modernebb hangzásbal csomagoljátok ezt a zenei sokszínűséget. Tudatosan?
Karen: Nos, meglehet, hogy bár a legközvetlenebb hatásunk és ízlésünk az az arany ’70-es évek, óhatatlan, hogy a modernebb tényezők közbeszólnak a felszerelések, a hangzás és az ötletek szintjén. Nem is az érdekel minket, hogy szó szerint újrateremtsünk bármilyen hangzást, hanem inkább az hogy a zenészek között megkeressük az összhangot az egyes dalok stíluskövetelményei szerint, anélkül, hogy elveszítené az Mothercrow a lényegét!
Max: A 70-es évek hangzásának megismétlését próbáltuk az első albumon. Ahhoz, hogy tovább fejlődjek, valami mást akartam csinálni, és egy köztes pontot találni a vintage hangminőség és egy kicsit modernebb beütés között.
Az új zenészek, honnan jöttek, és mennyire vettek részt a dalszerzésben?
Karen: Claudia távozása után Dani vette át a basszusgitárt, majd egy kis idő múlva Jaume a dobokat, akivel életet adtunk Max ötleteinek az új albumhoz. Nagyszerű kapcsolatot alakítottak ki Foraneóval, szilárd ritmikai alapot értek el.
Max: A dalok általában a mobiltelefonommal rögzített ötletként kezdik az életüket. Ha tényleg van egy ötlet, ami felkelti a figyelmemet, általában egy nyers demót rögzítek a számítógépre programozott elemekkel. Egyes dalok már nagyon fejlettek voltak, amikor elkezdtük tesztelni őket a próbateremben, mások rosszul definiáltak és fejlődtek.
Van koncepciótok az új albumhoz?
Karen: Nem igazán, stílusában és témájában eklektikus album. Egy kicsit személyesebb, mint az első. Azt hiszem, mélyebb érzéseket ragadtunk meg, amelyeknek hangot kellett adnunk, több szeretettel a dalokban.
Melyek azok az új bandák, amelyek hatással vannak rátok?
Karen: Az egyik közös bandánk a Rival Sons, lévén kitűnő ízlésű banda, amit nagyon csodálunk. Be kell vallanom, hogy csodálom gitárosunk, Max zenekarainak hangzását, mint például a Horisont, a Hypnos, a Hällas, a Svartanatt vagy Dead Lord sok más mellett.
Max: Rival Sons, egyetértek. A DeWolff egy olyan csoport is, amely inspirál a zenélés folytatására.
Lemezhallgatás közben sokszor arra gondolok, hogy ezt mindenkinek meg kell hallgatnia! Van ilyen lemezed?
Karen: Persze! Az első, ami eszembe jut, a "Tales of Old Grand Daddy" Marcus Hook Roll Bandtől és néhány George Young (Malcolm Young és Angus Young bátyja szerk.) és Harry Vanda album.
Max: Mostanában Freddie King „Getting Ready” című albuma egy olyan album, amely ezt az érzést adja
Mi volt a legfurcsább koncertélmény?
Karen: Nehéz kérdés! Hahah, talán egy fesztivál, ahol az utolsó előtt játszottunk, késések miatt két órás késéssel indultunk, hajnali 5-kor, és képzelhetitek a közönség alkoholos állapotát... amikor egy férfi megragadta a Shure Unidyne III mikrofonomat! Hitetlenkedve kikaptam a kezéből, mondván, ne is gondoljon arra, hogy ilyet csináljon! A részeg férfi kezdett agresszív lenni velem szemben, én megfogtam az ingét a mellkasánál és adtam neki egy puszit, hogy eltereljem a figyelmét! Szerencsére bevált a taktika! Hahah
Hova mennétek még szívesen egy koncert előtt?
Karen: A turné során talán az hiányzik a legjobban, hogy legyen időm megismerni azokat a városokat, ahová megyünk turisztikai szempontból, de sajnos nagyon ritkán van időnk városnézésre próbák és a koncertek között.
Max: Szeretnék egy nagy, kényelmes és csendes öltözőbe menni a gitárommal… haha. Sajnos soha nem tudhatod, mit fogsz találni azokon a helyszíneken vagy bárokban, ahol játszunk. Ha van öltöző, az már luxus!
Köszönöm, hogy válaszoltatok a kérdésekre, és remélem, hogy minél többen ismerik a magyarországi zenéteket is!
Szavak és hangok a sivatag merengve lüktető torkából, dűnék felett cikázó akkordok, tétován gomolygó füst, vagy izzó száguldás. "Let the truth be known, Get stoned!"
(Ha zenét töltesz le a blogról, kérünk, hogy 24 órán belül töröld, és ha tetszik, vásárold meg legálisan, mert az úgy jó. Köszönjük.)
Kommentek