A hódmezővásárhelyi trió 2003-ban indította hadjáratát. Azóta úgy látszik szert tettek néhány titkos "state of the art" CIA fegyverre, mert töretlenül nyomulnak előre. 2013 februárjában jelent meg legújabb anyaguk, mely a Crowns and Chains címet kapta. Nekem kifejezetten tetszik a névadás. Az EP-n három track kapott helyet, melyeket az együttes groove-os heavy rock-ént fémjelez. Nem füllentenek, valóban azt kapjuk, bár én, nagy örömömre, néhány southern rock-os elemet is észrevettem a zenéjükben. Mindhárom számot a sebesség szeretete jellemzi, amikor kicsit a fékre lépnek a srácok a gáz továbbra is lenyomva marad, ahogy azt kell. Nekem bejön ez a stílus, mert nem hagy unatkozni. Azért szívesen hallanék egy olyan igazi lassú zúzást is, az album végére jó lett volna valami elszállós téma. Egyébként az utolsó nóta, a Slave to the Sytem az album úgymond "slágere", egyszerűen nem megy ki a fejemből a refrén.
Az EP ingyen lehúzható a bandcampről. A kép alatt itt is belehallgathattok.
Vasárnap reggel van. Nem szokatlan, hogy ilyenkor az ember szarul érzi magát az átmulatott éjszaka után. Gyors fejszámolás, és kiderítem, hogy megint sikerült annyit inni, amibe egy normális ember belehalna. Hiába minden, Torrente óta tudjuk, hogy „ha meg kell baszódni, akkor meg kell baszódni”. Nekem ilyen esetekben van egy rituálém, ami segít abban, hogy valami hasznossal töltsem a napot. Például eltávolítani a facebook-ról a szombati troll megjegyzéseimet, kutyát sétáltatni, elmenni a benzinkútra rollpapírért. Nos, ez a rituálé a következőkből áll: régi kotyogósban lefőzött kávé feketén, normális cigaretta (értsd.: nem a töltött csoda, amit a hozzám hasonló csórók szívnak), és klasszikus rock. Ez utóbbi, ami okán tulajdonképpen írok, ugyanis arra gondoltam megosztom veletek, hogy kik, mivel segítettek keringésem újraindításában ezen a reggelen.
Thomas Corpse és Thomas Fiend alapította 2010-ben ezt bandát Finnországban, ahol a 150 cm magas, szőke hajú magyar nyelvrokon nép, a lapp is él. Erős okkult atmoszféra jellemzi, ami nem csoda, mert heten vannak, mint a gonoszok. Aki megismerkedik velük közelebbről nem fog csalódni. Amit külön kiemelnék az együttessel kapcsolatban, az Jess hangja. Nagyon tehetséges, nem tudom mit keres még az underground zenei piacon, de örülök neki. A három fős gitárszekció is kitesz magáért, engem meg tudtak lepni néha. Az Astral Sabbath című dalt hoztam nektek tőlük, ami egy Pulp Fiction-be oltott korai Black Sabbath Uriah Heep utánérzés.
Aszongya, "dark melodic realm and fuzzorama enhanced tales of terror and horror". Így jellemzi magát a Cambridge-i (UK) banda. Fuzzorama, ez jó. Egy percig se hittem, hogy nem mondanak igazat, és valami new wave-es gumirockot fogok hallani, de engem azonnal elvarázsoltak. Szakadt, mégis tökéletes hangzás, szinte várod mikor hallatszik a vinyl jellegzetes sistergése. Többet most nem írok, majd később egy hosszabb posztban. Addig is egy kis emlékeztető, miért jobb a kukacos alma.
A londoni trió 2006 óta égeti a képzeletbeli muscle car gumijait. Esetükben ez egy legalább 8 literes big block-al szerelt Chargert jelent. Ha a hangfrekvenciájukat szeretnéd mérni, ne lepődj meg, ha a műszer az „A” hangnál 440 Hz helyett 440 HP-t mutat. Alább a Superhot Records által rendezett „próbatermi reality” klipjét találjátok. Ne felejtsétek el 720P-re állítani a minőséget. Valami kibaszott jó ez a gitárhangzás. 1970's Thor Valve head, USA Big muff, Fender Stratocaster, én ezeket ismertem fel elsőre, de van itt még hardware bőven. Én ezt küldeném idegen civilizációknak, nem Beatlest.
Először is bocs a kollégáktól, hogy 2 hónapja nem írtam, de tavaly úgy elhanyagoltam a külön bejáratú blogomat, hogy gondoltam idén egy kicsit többet koncentrálok rá, másrészt meg mostanában kevés olyan zenét találok, ami megérdemelné, hogy kiposztoljam itt.
.
Sepoq : Stand Up Tragedy (EP) 2012
.
.
A 2006-ban alakult budapesti együttes már viszonylag népes rajongótáborral büszkélkedhet underground körökben, én viszont úgy gondoltam, hogy a blog látogatóival is szeretném megismertetni őket zenéjük ideillő stílusa miatt. Az elektro kütyükkel és szintetizátor betétekkel színesített, 2011-ben megjelent EP-ik sem voltak rosszak, én viszont most kifejezetten a 2012-es keltezésű, Stand Up Tagedy kislemezt mutatnám be pár szóban.
A lemezen található zene különböző (bár egymáshoz közel álló) stíluselemekből épül fel. Először is van egy nyers, fémes basszushangzás (jóféle harapós riffekkel), ami mellé aztán érdekes párosításnak tűnnek a jammes, laza gitárszólók. Végül pedig az sem egy átlagos dolog, hogy ezekhez durva, karistoló ének hallható, ami ad is egy fajta sludge-os ízt a zenének, bár az együttes egyszerűen csak a doom&roll kifejezéssel határozza meg saját zenéjét.
Az ajánló végére szúrt lejátszó segítségével mindenki döntse el, hogy érdekli-e a végeredmény, vagy sem. Megmondom őszintén, hogy nekem kifejezetten tetszik. Akinek meg kell az egész hangzóanyag, az Bandcampről akár le is töltheti az összes számot, mindössze egy jelképes összeget kell a megfelelő mezőbe írnia, meg egy létező email címet. Hajrá!
Már vagy ezer éve nem posztoltam semmit kedvenc blogomra. Van hát mit bepótolnom. A német Beam Orchestra azt a fajta muzsikát műveli debütáló lemezén, amitől dugóhúzó nélkül is kinyílik a bor és a mellé való szóda fénypostával érkezik a sarki kisboltból! 45 perc hátradőlős/bólogatásos lazulás. A borítóra kattintva a Tiéd!
Nagy örömmel mutatok be egy új arcot, Molyembert, aki reméljük a jövőben mind többet tud majd nekünk segíteni, és tovább öregbíti a blogunk hírnevét, fogadjuk szeretettel:
Attack ofThe Clones Black Moth
Ha egy pillanatig is kételkedtél abban, hogy a női énekeseknek legalább annyi szerepük van a stoner zenében, mint a férfiaknak, itt az ideje, hogy lelki önvizsgálatot tarts. Bevallom, én is átestem rajta, mert nem kis elfogultsággal álltam neki a Weeds-ileeds-i születésű Black Moth megismerésének. Nem szoktam, de mielőtt belehallgattam volna megnéztem a banda facebook oldalát. Rég nevettem ilyen jókat, az amúgy aranyos arcú énekes csaj gyermeteg-punk ruházata, a fél-profi dizájn, ésazegyüttes virtuális selfjének ad hoc jellege egyaránt okozhat kellemes perceket. Ráadásul a nevükről nekem mindig az az idétlen molyemberes film ugrott be, így hát hullámokban tört rám a görcsös nevetés. Eddig nem rossz. Most pedig jöjjön a Black Moth, The Killing Jar album!
A The Articulate Dead című track első másodperceiben az van, hogy nincs semmi. Úgy értem nincs bevezető, néhány lassabb traktus. Ízlésesen torzított basszust és pergős dobtémát kapunk. A gitárt is kellően adagolják, fuzzoidok szeretni fogják. Aztán Harriet Beavan hangja, és én elhiszem, hogy én is szeretni fogom ezt az számot. A zene nincs túlbonyolítva, van mindenből egy kevés, de a jól időzített váltások sem hagynak unatkozni. Az egyébként klipes, érdekes című Blackbirds Fall second track olyan groove-os témát dob az arcodba, hogy eszedbe jut egy dögösebb hangcuccot venni, de azonnal. Mellékes, hogy a szám egy részében kísértetiesen eltűnő-előbukkanó ének (effekt akar lenni) nem kicsit ront az összképen. Megbocsátom neki, mert ez egy baszottjó dal. A szerzeménynek egy valós esemény adott ihletet, nevezetesen amikor valahol Amerikában több mint 5000 madár halálozott el, és hullott alá eső formájában.
Biztató kilátások, vajon az album többi részén sötétebb helyekre repdesünk? A sejtésem beigazolódott. Nem doom, az idő nagy részében igazából csak a félhomályban járunk, az igazi, méy sötétség helyett. Hangulatos, kicsit keleties hangzás, felhívás egy időutazásra. Ez itt a Mothic Horror kérem szépen. A Spit Out Your Teeth punkos bevezető után, kellemes basszustémával kísért néhol humoros szövegű szerzemény. Okozhat meglepetéseket, a srácok jól használják a hardwert. A következő, The Plague of Our Age című szám néhol erőltetett éneke visszavesz a lendületből, de ne gondold hogy átugrod. Addig is lássuk, kinek, kiknek köszönhetjük a Black Moth offenzívát.
A 2010-es alapítású, öt tagú formációt a Hew Heavy Sounds propagálja. Náluk jelent meg debütáló albumuk, a The Killing Jar (Jar Jar Binks ugrott be! Légy átkozott Lucas!), 2012-ben. Hála a Molyembereknek nem volt világvége, így tudjuk, hogy a banda serényen koncertezik, posztol, jól elvan azóta is.
Az album utolsó harmada nem hagyja eltűnni az eddig átültetett attitűdöket. Említésre méltó a Plastic Blaize elszállós gitártémája, és a last but one Land of The Sky, mely kétségkívül az album egyik erős szerzeménye. Nem azért, mert olyan jó dal lenne, hanem csak mert jó érzéseket hagy benned hallgatás után. Már aki erre vágyik. Lehet, hogy ettől lesz jó dal.
Nos, mit lehet összegzésképpen elmondani a Fekete Éjjeli Lepkékről? Változatos, igazi stoner zenét kapunk, sokszor valami mondanivalóval is társulva. Emellett az együttes dizájnja is megszerethető, második blikkre, az album után, sokkal szimpatikusabb arcoknak tűntek. Persze ettől lehetnek oltári nagy parasztok, de a The Killing Jar-t nagyon eltalálták, én várom a folytatást.
Szavak és hangok a sivatag merengve lüktető torkából, dűnék felett cikázó akkordok, tétován gomolygó füst, vagy izzó száguldás. "Let the truth be known, Get stoned!"
(Ha zenét töltesz le a blogról, kérünk, hogy 24 órán belül töröld, és ha tetszik, vásárold meg legálisan, mert az úgy jó. Köszönjük.)
Kommentek