A finn Mannhai '99 óta gyűri az ipart. A bandát az az Oppu Laine alapította meg, akinek neve leginkább az Amorphisból lehet ismerős. Itt egész más muzsikát tol, konkrétan szutykos/retrós/groove-os stoner rock a játék neve.
Ez itt a bemutatkozó albumuk és a kisebb gyermekbetegségek ellenére is abszolút lejön, hogy mit akarnak. A hangzás atom mód el van találva, már az első számnál (Gazers Of The Red-Hot Stones) leviszi a fejed a gitársound. Húz a téma, akár egy gőzmozdony, a szépséghiba csupán annyi, hogy ezt az alapriffet már elsütötte korábban egy bizonyos texasi zenekar a Törött vagyok c. számában. A folytatás (She's One Of A Kind) némileg tempósabb, de a középsebességnél egyik szám sem nagyon merészkedik tovább. Rendkívül masszív riffözön majdnem az egész album, tele C.O.C., Spiritual Beggars, The Quill hatásokkal, pihit csak a 2 perc körüli Cloudberry Jam c. instru szösszenet engedélyez. Az Xysma énekes Juanitor Muurinen szőrös hangja - amely bizarr módon leginkább Glenn Danzig, a ZZ Topos Billy Gibbons, Lee Dorrian (Cathedral) és Elvis keverékeként írható le - nagyon megy ehhez a muzsikához.
A csapatnak további 3 albuma jött ki azóta. Az egy évvel későbbi Evil Under The Sun-on nagyjából ott folytatták, ahol a debütön abbahagyták, némiképp érettebb formában, a 2004-es The Exploder viszont már letisztultabb, mondhatni bugisabb lett; még inkább leástak vele az ősrock gyökerekig, de ezzel együtt az is egy király hallgatnivaló. A Robbantón énekelt utoljára Juanitor, majd vette a kalapját. Helyére nem kisebb személyt vettek be a többiek, mint Pasi Koskinent (aki ugyancsak ex-Amorphis-tag, emellett az Ajattara nevezetű death/black hordában érdekelt), a 2006-os (eddig utolsó) Mannhai korong, a Hellroad Caravan már vele készült.
Kommentek