.
A kultikus együttest 1983-ban alapította Buzz Osborne énekes-gitáros és Dale Crover dobos, aki később a Nirvana ütőseként híresült el. Első lemezüket 1986-ban adták ki Gluey Porch Treatments címmel, stílusuk, pedig már ekkor is nehezen behatárolható volt. Súlyos, marcona zenéjükben ötvözték a noise rock, a hardcore és a doom elemeit is. Az album néhány szerzeménye, mintegy előfutára volt a későbbiekben kialakult sludge metal műfajnak, ezt követő ténykedései miatt, pedig a grunge rock létrejöttéért is felelőssé tehető a csapat. (szokás őket a grunge keresztapjaiként is emlegetni) A seattle-i grunge szcéna képviselőit (pl. Nirvana, Soundgarden) ugyanúgy erősen befolyásolták, mint az akkor még szárnyait próbálgató Crowbar-t, vagy a Neurosist és a Tool-t, de később alakult csapatok, mint pl. az Isis, vagy a Mastodon is gyakran hivatkoznak rájuk hatásként. Court Cobain (Nirvana) állítólag akkora Melvins fan volt, hogy rendszeresen lejárt a csapat próbáira, nem beszélve arról a Melvins turnébuszról, amit Cobain saját kezű pingálásai díszítenek. A banda ugyanilyen, illetve ehhez hasonló cimbije volt (még ma is) Mike Patton (Faith No More, M. Bungle, Fantomas) is, aki 1999-ben átszerződtette őket Ipecac nevű kiadójához. Mind a mai napig ennek a cégnek a gondozásában jelennek meg a lemezeik.
.
.
Életművük szinte minden albuma egy furcsa vegyesbazár, ahol rengeteg stílus felbukkanásával szembesülhet a gyanútlan hallgató, pl. egy vonszolósabb, doom szerzemény után, akár egy tébolyult hardcore-punk őrület is az arcunkba ugorhat. Lemezeik meghallgatása elött nem árt alaposan felkészülni a váratlan eseményekre, mert a legártalmatlanabbnak tűnő muzsikájuk mögül is bármikor felszínre törhetnek torzonborz hangulatok, vagy szétcincálós zaj-effektek.
Az Ozma - Bullhead - Lysol fémjelezte időszakban ('89-'92) a doomos, drone-os, bellassult témák voltak a leginkább meghatározóak az együttes zenéjében. Az ezt követő Houdini ('93) és Stoner Witch ('94) albumokon előkerültek a keményebb riffek is, az ugyancsak '94-es Prick című lemezen, pedig már tapasztalható a zenei szabadság és a gátlástalan kisérletező vágy felszínre törése, ezért nagyrészt csak zajokat, meg közjátékokat hallhatunk rajta konkrét zenei kompozíciók helyett. A '96 utáni-, még eklektikusabb hangvételű albumaikon egyre inkább eluralkodott az alternative metal és a grunge szellemisége, emellett country, low rock, tribal, avantgarde és new wave hangulatokkal is kísérleteztek, egészen a Hostile Ambient Takeover (2002) albumig. Ennek a korszaknak a legérdekesebb lemeze talán a Cry Baby, aminek "G.I. Joe" című betépett számában Mike Patton-t hallhatjuk a mikrofonnál. További érdekességek a lemezen - a Maynard James Keenan (Tool) által felénekelt "Divorced" (a dobcájgnál Danny Carey-vel) és a Nirvana "Smell Like Teen Spirit" című számának feldolgozása. Aztán 2004-ben egy rendhagyó albumot készítettek a Lustmord-al közösen, amelynek a Pigs of the Roman Empire címet adták. Melvinsék ezen a sötét hangulatú lemezen súlyosabbnál, súlyosabb sludge, doom, thrash riffeket olvasztottak a Lustmord féle dark ambient atmoszférába, helyenként erősen indusztrális hanghatásokkal. 2004-ben és 2005-ben a Dead Kennedys-es Jello Biafra-val is összehoztak egy-egy albumot, a 2000-es évek második felében meg bevették magukhoz a Big Business nevű banda dobosát- Coady Willist, így a Senile Animal (2006), a Nude With Boots (2008) és a The Bride Screamed Murder (2010) lemezek is dupla dobos felállással készültek. Ebből az albumhármasból az elszállósabb, ősrockos témákat hozó Nude With Boots a legbefogadhatóbb. Rengeteg jammes, örömzenélés jellegű hangulatot tartalmaz, ezért bátran ajánlom akár a stoner rock rajongók figyelmébe is. Ezzel szemben legújabb munkájuk, a Freak Puke nem egy egyszerű eset.
Pszichedelia, feszültség, narkó-para, torz művésziesség, morbid humor, elvetemültség. Ezekkel a kifejezésekkel tudnám leginkább jellemezni a 2012-es nagylemezt.
Az album első felében hegedűs kuszálásokkal kisért avantgarde borulásokat találunk, régies-, visszhangos perkussziókkal és a 70-es évek hangzására kevert basszusgitárral. A leginkább szokatlan hangszeres elem a banda eddigi munkáihoz képest a nagybőgő. (Vagy lehet, hogy cselló, ki tudja megkülönböztetni?) Valamiféle szürrealisztikus, rémmesébe illő hangulat alakul ki ennek a hangszernek a hatására. Mikor megszólal, olyan érzés telepszik az emberre, mintha a közelben ólálkodna egy ijesztő szörnyeteg. A lemez második felében azért az egyszerű stoner rock kedvelők is találhatnak maguknak valót. Nekik az elszállós "A Growing Disgust"-ot és a lemez két lazáskodó darabját - a "Leon vs. The Revolution"-t, meg a "Freak Puke"-ot ajánlanám. Beficcen persze az album ezen felére is némi avantgarde légkör. A "Holy Barbarians" hallgatása közben egy boszorkányokat rejtő, sötét erdő mélyén találja magát az ember. Sejtelmes éjszakai delejezés, szaxofonimprovizációkkal, illetve a már említett nagybőgő jelenlétével. A sok szürreális, okkult para között meg már kifejezetten könnyed hallgatnivaló a blues-os "Let Me Roll", ami egyébként egy Paul McCartney and Wings feldolgozás. Jó kis lelazulós zene.
A washingtoni együttest még nem ismerőknek nem feltétlenül ezt a lemezt ajánlanám az ismerkedéshez, nekik ott van valamelyik régi album (pl. Houdini, vagy Stoner Witch), az újkoriak közül meg mondjuk a Nude With Boots. Az együttes rajongói, pedig nem hiszem, hogy túlságosan meglepődnek majd az új album szokatlan hangszeres betétein. Szerintem kifejezetten jó lemez lett.
.
Tracklist:
1. Mr. Rip Off (5:52)
2. Inner Ear Rupture (1:56)
3. Baby, Won't You Weird Me Out (3:50)
4. Worm Farm Walt (3:54)
5. A Growing Disgust (4:28)
6. Leon vs. The Revolution (2:47)
7. Holy Barbarians (2:31)
8. Freak Puke (2:46)
9. Let Me Roll It (4:30)
10. Tommy Goes Berserk (9:40)
.
tovább »
Kommentek