Ezt a zenekart már hónapok óta üldözöm, de vagy ők kancelláltak, vagy én voltam városon kívül. Péntek este azonban szerencsésen együttálltak a csillagok, így várakozva befaroltam a Suzy's kocsma mögé Auburnben. A színpadon már a három tehetséges fiatal arcból álló Born Again Rebels formáció meggyőzően közvetítette a morcot, kicsit blues, kicsit sludge egyveleg volt ugyan, de azt nem mondhatnám, hogy nem szórakoztunk jól. Fiatal együtteseknél már-már szabályszerű a cipőbámulás, de ők szuggesztíven beugrálták a színpadot, abszolút megérettek arra, hogy ne egy vidéki klub üres nézőterének játszanak.
A koncert után kimentem elszívni egy kis friss levegőt, amikor bele futottam a SSF menedzserébe, aki a szomszédos benzinkútnál próbálta összeszedni a dobost, aki épp egy töltőállomással ismerkedett. Már itt éreztem, hogy ezek a fiúk nem viccelnek.
Az énekes is előkerült a beálláshoz, és az első headbangnél rájöttem, hogy
a.) kísértetiesen hasonlít egy pécsi haveromra leszámítva a hajat
b.) ezt az embert 1 méter 37 centinél közelebbről fotózni életveszély.
A Stone Soul Foundation 2002-ben alakult Auburnben. Közel 10 éves korszakot megúszták tagcserék nélkül, így tényleg egy végletekig letisztult, egymást tökéletesen kiegészítő tagok által mozgatott produkciót mutattak be, ami mágnesként vonzotta a helyi közönséget. Az Ain't no misery-vel indították a 2 órás showt, amire egyébként bármikor egészen vidáman el tudnék motorozni egészen Milwaukee-ig. Állításuk szerint a zenejüket az alábbi képlet adja ki: "a Black Sabbath es a Grand Funk Railroad találkozik a Metallicával és a Queens Of The Stone Age-el", ami azért valljuk be, elég nyomdakész fogalmazás.
A repertoárban tényleg volt csapongás a lassú romantikus rágógumi és a passzírozó úthenger között, azonban mégsem tűnt stílusidegennek. Mondjuk ha ilyen frontembered van, mint Sean Muldoon, akkor nem nehéz bármiből kihozni a dögöt.
A koncert közepén sajnos elvonta a figyelmemet az együttes kizárólag szőkékből álló sleppje, de a felcsendülő Mercy félelmetes felhúzó riffje azonnal visszacsalogatott a színpad elé. Ez az a dal amiért tulajdonképpen felfigyeltem a zenekarra, és amely ott élőben a decibell orkánban valóban felért egy Medúzával való szembenézéssel. A súly és a dög, ami addig is ott volt, ezzel buggyant végre a felszínre, azzal a dörgéssel amire csak egy Stingray képes, félelmetesen jól hangzott. A ritmus egyre csak lassult, jöttek a fajsúlyos melódiák amelyek váliumra cserélték a vérem, a végén már többet fotóztam a padlót, mint a színpadot. A hajnaltájt kikeveredtem a gyurmázó tömegből és megpróbáltam a földbedöngölve megtalálni az utat hazafelé. Jó kis banda ez, még ilyet! Get stoned!
