Change style to default Change style to alternate

Spocaine - Solar Fuzz

 

Ez a német banda tegnap óta sok szép percet okozott, pedig június óta csak a könyvjelzőben volt benne. Nem igazán akartam meghallgatni, részben a név miatt, részben a borító miatt. A név is olyan egyszerű és nyilvánvaló  szóösszetétel, a borító pedig unalmas, hogy egyszerűen a külsőségek alapján elkönyveltem egy átlag zenekarnak. (Ebbe a csapdába sokan beleesnek, én is.)

 Tegnap olyan volt az időjárás, hogy bekényszerültünk a két fal közé. Ilyenkor elő szoktam venni az elmaradt és halogatott zenéket. Előkerült hát a Spocaine is. Volt már nekik egy lemezük 2013-ban, de ez, ami idén jött ki, csak 5 dalt tartalmaz, ebből kettő intro, outro. Szóval isten igazából ez egy EP és ez pont elegendőnek is bizonyult első ránézésre. 

 

Miután túljutottam az erősen Doom metalos "Intro"-n, kaptam egy nagyon erős Southern/Doom elegyet. Erős a riff és nagyon markáns az énekes hangja is, sőt előkerül némi hammond is. Aztán jön a Solar Fuzz, amiben egy bődületes nagy Metal riff viszi az alapot, ami nem egy nagy újdonság, de azok közé tartozik, amit bárhol, bármikor, akárhányszor meghallgat az zeneszerető ember.  Az Into the Light viszont már egy jóval nyugisabb, blues alapokra építkező középtempós Doom tétel és ezzel nagyjából vége is az EP-nek, már csak a levezető Outro marad, amit akár ki is hagyhattak volna.

 Kicsit steril a hangzás, de talán pont ezért lesz hallgatható és élvezhető, egy átlagosnál jobb Doom/Southern metal lemez. Na meg persze azért is, mert ha ez több dalból állna, mint egy igazi LP, akkor átmenne unalmasba.

AMEN!



Tuna De Tierra - Tuna De Tierra

 

Mostanában egyre többször azon gondolkozok, miért hallgatunk olyasmi zenét szívesen, ami nem igazán az Élet naposabbik oldaláról szól. Például itt van az új With The Dead album, ami egy kifejezetten jól sikerült darab és bármikor kedvem lelem benne. Miért is? Miért jó hallgatni ezeket a vastag, zsíros riffeket, a belassult, szinte hipnotikus ütemeket. Nem hiszem, hogy erre lenne logikus válasz, egyszerűen csak jó hallgatni való. 

 Érdekes módon a Kyuss, annak ellenére, hogy vastag és zsíros riffekket pakolt a dalaiba, sőt erőteljesen hipnotikus volt, mégse éreztem egy percig se gonosznak. Inkább csak megerősítette azt, ami jó, vagy amit jónak és szépnek kell látni. Gondolkodtató volt és nyugtató. 

 

Pont ezt a fajta eszmeiséget viszi tovább a Tuna De Tierra is. Mondhatnám azt is, hogy Kyuss kopi, de ez más. Egy kicsit lágyabb, nem annyira direkt. Még nyugisabb, még lebegősebb. 

 Szóval, aki egy kicsit is pihenni akar ebben a nagy "gyűlöletben", annak bátran merem ajánlani a Tuna De Tierra új lemezét!

AMEN!



Alunah - Solennial

 

Az Alunah pont azt a fajta zenét játsza, amihez kell egy fajta lelki állapot. Enerváltság, lelki kimerültség és hajlam a sötét hangulatok elfogadására. Nem azt mondom, hogy vegytiszta Doom, de jócskán akad náluk az is. 

 A Solennial jó időben talált rám, vagy éppen én találtam rá. A lényeg, hogy szeretem hallgatni és nem csak háttérnek. Szeretem ahogy Sophie énekel, néha a Portishead énekesnője Beth Gibbons ugrik be, de főleg csak a hangulata miatt. Zeneileg viszont beúszik a képbe nagyon sok zenekar (My Dying Bride, Windhand,Talbot...) és ezek is főleg az atmoszféra miatt. Kicsit szomorkás, kicsit apatikus, de mindenképpen ezekre a borongós őszi napokra való. 

 

Igazából majdnem tökéletes lenne a lemez, azonban önmagukhoz képest két töltelék dal is van a lemezen, de ezt inkább találjátok meg. Azonban a The Cure feldolgozás a legjobb, amit hallottam.

 Aki egy kicsit szeret bevackolódni és zenét hallgatni, miközben odakint szitál az eső, annak ajánlani tudom a Solennial albumot.

AMEN!



XII Boar - No Forgiveness

Mennyire lehet komolyan venni egy bőrdzsekis, hülye napszemüveges punk disznót? Annyira, mint a XII Boar zenekart. Viccesnek tűnik, sőt az is, de ha találkozol vele az már komoly. 

Nehezen szántam rá magam erre a lemezre, mert a borító mindent ígért, csak nem egy komoly bandát. Szeretem a viccet, de a viccelődő hülyéket nem annyira. Viszont a XII Boar borzasztó komolyan gondolja. Rögtön az első dalnál az a szó ugrott be, hogy "boogie!". Valami, piszok jól eltalált nóta ez, amire nagyokat lehet bulizni. Sörszagú rohadék.

 

A második (címadó) dalnál, amikor bejön a RAP betét, mint a Clawfinger-nél, először azt hittem rosszul hallok. Aztán szép lassan merültem bele a lemezbe. Kezdtem számolgatni, hogy hányféle stílust lehet kihallani, de feladtam. Gyakorlatilag itt a Blues és a Gospel kivételével minden hallható, mindezt egy vastag stoner szőnyegre ráfektetve. Beugrott itt a M.O.D., Surfin' MOD albuma is, mivel egy dalon belül szerepel a Hardcore, a klasszikus Rock'n'roll, a Thrash. De vannak szerzemények, amiben Swinget kevernek Heavy Metal elemekkel, vagy Jazz és blastbeat dolgokat hoznak egy tető alá. Mindezt olyan természetesen és profin, hogy egy percig se gondolod, hogy ez rossz, disszonáns, vagy nem helyén való. Komolyan gondolják és komolyan is csinálják. Közben mindvégig megmarad a Southernes, Stoneres jellege. 

 A XII Boar új lemeze a No Forgiveness egy rendkívül mulattató és jól megírt darab. Nincs megbocsájtás!

AMEN!



Rezn - Let it Burn

Jól van, a Rezn tényleg hülye név! Nem én adtam, felőlem lehetne akár "Tevepata" is, a lényegen mit sem változtat. Ez az a lemez, amit az idén nem szívesen veszek le a lejátszási listámról. Azé' mer' jó!

 Manapság mindent eláraszt a doom zene, ráadásul mindenféle formában. Van tradicionális, funeral, psy, meg még ki tudja hányfélével lehet találkozni a neten. Amit a Rezn játszik, az Hipnotikus Doom, valahol az Electric Wizard és a Windhand közt félúton.

 

A Rezn nem teremtett új alműfajt a doom-on belül, de határozottan jól tolják. Nagyon hangulatos, jól megkomponált lemezt adtak ki. Nagyon kell iparkodniuk, hogy tartani tudják ezt a szintet, de bizakodjunk. 

AMEN!



Monolord - Rust

A Doom zene Isten egyik legjobb adománya az Ördögnek! Az Ördög, meg odaadta nekünk, hogy élvezzük és mi élvezzük is, minden fajtáját.

 A Monolord egyike azoknak a zenekaroknak, akik úgy zenélnek, hogy jól is esik. Mikor meghallottam az első (Empress Rising) albumukat, elállt a szavam a gyönyörtől. Náluk megvolt az a plusz, ami egy átlagos doom zenekart kiemel a tömegből. Borongós, nyugodt atmoszféra, jól eltalált dallamok és riffek és a  jó hangzás tették egyedivé. És még valami, amit nem tudsz nagyon szavakba önteni, de érzed, hogy ott van benne a hangok közt.

 A Vaenir albumuknál azonban valahogy nem állt össze a kép. Jó album, szép album, de az a bizonyos hiányzott belőle és ezáltal szürke és unalmas lett. Vannak benne nagyon jó pillanatok, de összességében nem ért el hozzám. 

 

 Most itt dohog a lejátszómban már napok óta az új anyag, a Rust. Ki se akar kerülni onnan. Végre ismét nagyot alkottak. Ráadásul tovább léptek önmagukon.  Nem nagyon, de éppen annyira, hogy érdekesebbé tegyék a muzsikájukat. Kihallani belőle olyan hatásokat, mint a Sleep (Forgotten Lands), vagy a My DYing Bride féle hegedülős doom-ot (Wormland). A Rust végén hallható gitárszóló se volt még a repertoárban. 

 A Monolord ismét lecsapott és készített aegy nagyon jó és "dinamikus" Doom albumot. Azt hiszem, most minden zenekar számára fel van adva a lecke.

AMEN!



With The Dead - Love From With The Dead

 

Kell ez nekünk? Miért hallgassunk ilyet? Emberek vagyunk, vágyunk a szépre, szeretünk jókat enni, inni, b.szni. Ezeket nem fogjuk megkapni az új With The Dead albumtól, még közelről sem. Nem lehet fütyülni egyik dalukat sem az utcán, csajozni se lehet ott, ahol ez a zene szól. Egyszerűen nem embernek való. 

 Lee Dorrian mester legendásan nem tud énekelni, csak ugat, üvölt, mint akinek fáj valami. Megkerülni viszont lehetetlen, ha Doom muzsikáról van szó. Beszélhet itt bárki bármit, a Sabbath elsőbbségéről, vagy a 70-es évek okkult rock forradalmáról. Ne felejtsük el, hogy mikor Dorrian a Cathedral élén kijött a Forest Of Equilibrium, mindenki pislogott és nem értettük az egészet. A Sabbath mélyen szántó zenéje csak valami felgyorsított rockzene volt hozzá képest. Olyan lassú volt, hogy szinte elfelejtettél járni, vagy levegőt venni.

 Aztán azt is szép lassan megszoktuk, miközben egyre több zenekar kezdett ilyesféle lassú doom zenét játszani. Minél többen művelték, annál jobban veszített az erejéből, az újszerűségéből, aztán mostanság már kezdett érdektelenné válni.

 Lee Dorian-ra viszont mindig lehet számítani. Most is. Amikor 2015-ben kijött a Whith The Dead lemezzel, ugyan az az érzés kerített hatalmába, mint '91-ben. Egyszerűen nem hittem el, hogy a csúfságot, a gonoszságot, az elmúlást, a rosszat lehet ennyire hitelesen adaptálni. Lehet. Olyannyira, hogy az új With The Dead lemez nem lett hiteltelenebb, sőt, akinek az első lemeznél még voltak kétségei, az most vagy meghal, vagy elkezdi tudni. Tudni, hogy a gonosz itt van, zenébe öntve. 

 Igen, zenéről nem nagyon írtam, de minek. Hallgassátok meg, aztán ha túléltétek, akkor tegyétek fel ti is a kérdést. Kell ez nekünk?

AMEN!



Church Of Void - Church Of Void

 

Megmondom őszintén, a Church Of Void (továbbiakban COV) zenekarral csak most találkoztam az új albumuk megjelenésekor. Mivel a régi felvételeiket még nem hallgattam, ezért COV terén még szűznek számítok. Azonban, ahogy ez lenni szokott, az evéstől jön meg az étvágy.

 Alapvetően itt olyan Doom muzsikáról beszélhetünk, aminek az alapja elsősorban a Black Sabbath, de mellé még rögtön felsorolhatnánk olyanokat is, mint a korai Candlemass, a Saint Vitus, vagy akár a Pentagram. Szóval alapvető Doom, de eltérően a többi mai retro-, vintage-, proto-rock bandától eltérően kihallani itt mást is. Itt főleg NWOBHM zenekarok azok, akiknek a nyomát felfedezem, bár lehet, csak én hallom ki ezt. Iron Maiden, Judas Priest, amin felnőhettek ezek a srácok. 

 Annak ellenére, hogy nem egy modern, újító zenekarról beszélünk, egyáltalán nem lett a hangzás poros, vagy tompa, sőt. A COV hangzása harapós, egy kicsit nyers, és épp ezért érzed úgy, hogy friss vért pumpálnak ebbe az alapvetően konzervatívabb rock zenébe, mint azok, akik nemcsak a stílust veszik át, hanem egy dohosabb hangzást is.

AMEN!