Change style to default Change style to alternate

Ordos - Ordos

 

Az Uppsalai  S:T Erik elméletileg létezik még, bár én úgy tudom, hogy a zenekar tagjai szétszéledtek. Kár értük, mert nagyon egyéni hangzást és ízt hoztak. A szintén Uppsala városából való Ordos szintén tetszik, annak ellenére, hogy nem váltják meg a világot, sőt, tök átlag zenét tolnak. Erőteljesebb sludge, némi középtempós doom, enyhe grooveos felhangok. Szóval nem egy nagy gyufa.

 

Mégis tetszik. Ráadásul 3 éve jelent meg ez az anyaguk és én anno találkoztam is velük.Mármint, hogy hallottam őket. Akkor elment mellettem. Most viszont megvett kilóra. Hasonlít a hangzásuk Erikék hangzására és ezt keverik ezzel az előbb említett sludge-os, ökölrázós doom-al. Próbálom megfogni, hogy mi az, amiért várom már az új albumukat. Lehet nem kel ezeken gondolkozni, egyszerűen csak hallgatni kell a muzsikát és engedni, hogy örömöt okozzon. Hát az Ordos most okozott. Bandcamp.

AMEN!



Year Of The Cobra - ...In The Shadows Below

Hiába van befűtve odabent a lakásban, de valahogy mégis érezzük a csontjainkban, a bőrünk alatt, hogy milyen odakint. Hideg, ragadós pára, ami olyannyira nehéz, hogy bármikor kifakadhat, mint valami kelés és a világra ömlik ez a csonthártya tépő eső. Ez most nem az önfeledt rokkandroll ideje. Ez most az elmélkedésé, a szomorúságé, a lehangoltságé. 

 Az STB Records olyan bandák tárhelye, mint a Goya, Hornss, Doctor Doom és a Year Of The Cobra. Egyik sem vidám zene. A Year Of The Goat is lemászik a pokol bugyraiba. Egy fiú és egy lány alkotják a zenekart. A fiú dobol, a lány basszusgitározik és énekel. Néha éteri hangon, néha pedig dögösen. Ja és ők ketten elegendőek, nem hiányzik semmiféle gitár, vagy billentyűs hangszer.

 

 Nekem sokszor az észt Talbot ugrik be, de csak azért, mert hasonló a hangzásuk és néha a stílus is. A YOTG nagyon erősen visszanyúl a Sabbath zenéjéhez és ott is inkább a lassabb tempóhoz. Alapvető Doom muzsikáról beszélünk, de azért a Persephone-ban megmutatják, hogy a groove se áll tőlük messze, sőt a Temple of Apollo egy kifejezetten gyors Punk téma. A többi dal pedig borongós késő őszi hanyatt dőléshez való. Bandcamp.

AMEN!

 



Blunt - State Of Desolation

 

Pihenéssel töltöttem ezt az elmúlt négy napot. Mind fizikailag, mind szellemileg kimerültem. Túljutottam egy másfél hetes intenzív fogfájáson és egy csonthártya gyulladáson, ráadásul emiatt kellett kihagynom az Atomic Bitchwax és a Karma To Burn koncerteket is. És mindezt tetézte, hogy a Burning Full Thrtottle is játszott. 

 Két zenekart tudtam csak hallgatni ebben a vészterhes időben, a Geezer-t és a Blunt-ot. Időm lett volna, de türelmem az már nem. Főleg a Blunt az, ami most befészkelte magát a fülembe.

 

Nagyon sokszor a High On Fire, vagy a Weedeater ugrik be, de azért sokkal összetettebb a kép. A kétféle vokalizálás miatt néha valamiféle sludge/doom zenekar képe ugrik be, főleg az utolsó dalnál, néha pedig valamiféle depressziós dark monstrum, amit a tisztább énekhang miatt érzek. Kellemes a hangzás is, nem a legtisztább, de itt most nem ez volt a fő cél, mint ahogy a Weedeaternél sem az. Viszont emészthető, és nem fullad unalomba. Egy dallal több, már sok lenne, ez így jó.

 Kellemes hallgatni való a fájdalmak közepette is. Bandcamp.

AMEN!



Mother Mooch - Nocturnes

Nem azt mondom, hogy szar az idő, de nem ideális a strandoláshoz. Ja igen, odakint esik folyamatosan. Úgy tűnik, soha nem fogja abbahagyni, de mint tudjuk "örökké nem eshet". Ráadásul félhomály is van az egybefüggő felhő takaró miatt. Teljesen lenyomja az ember hangulatát. 

 Próbálok kievickélni ebből az állapotból és sorba rakom be a különböző típusú zenéket. Sludge, Doom, Stoner, Thrash, Indie, Calipunk és így sorba'. Szinte mindegyik idegesítővé válik egy idő után, akár új album, akár klasszikus. Nagyszerű lett az új Truckfighters, imádom a Kyuss összes albumát, az Electric Wizarddal le lehet venni a lábamról bármikor, sőt a Life Of Agony, River Runs Red-je még másnaposan is zene füleimnek. Most azonban egyik se jó. Nyűgös vagyok és nincs jó kedvem.

 

Nem is tudom, hogy került ide elém a Mother Mooch tavalyi lemeze, de szerintem már reggel óta pörög. Nem idegesít. Ez most nagy dolog. Pedig nem is Stoner, se más hasonszőrű zenebona. Mégis most ezt ajánlanám mindenkinek erre az időre. Nem egy nyugodt zene, de nem is Death Metal. 

 

A Mother Mooch most nyugtat, az enyhe garázsrockos indie beütésével. Néha az L7 ugrik be, az alternatív punk és grunge jellegével. Van egy csipetnyi blues is benne. A csaj nem tólja túl, ismeri saját határait, szinte unottan tolja. Szeretem ezt a fajta flegmaságot, amit csak garázs bandáknál lehet hallani. A gitárok nagyon nyersek, a dob pedig éles, de ez most kell. Bandcamp.

AMEN!



Volume IV - Long In The Tooth

 

A Volume IV zenekarnak van már múltja. Igaz csak egy EP és két single formájában. 2014-ben a Riple Music szárnyai alatt azonban kihoztak egy teljes nagylemezt, amire felkerült ugyan a Wager és a Kong is az előző EP-ről, de a többi új szerzemény.

 

Erősen Sabbath alapú muzsika ez, de aki szereti a Pepper korszakos C.O.C.-t, esetleg a Clutch anyagait, az most itt tobzódni fog és öröm könnyeket fog hullatni. Amivel esetleg lehetne még példálózni, az az Alabama Thunderpussy, esetenként az Orange  Goblin. Aki szeretné őket lecsekkolni, az látogasson el a Ripple Music Bandcamp oldalára és nézzen ott körül.

AMEN!

 



Arrowhead - Desert Cult Ritual

 

Ausztrália igen messze van, mégis eljut ide hozzánk néhány nagyon jó, minőségi zenét produkáló zenekar, hála az internet széles vállú Istenének. A lényeg, hogy az éteren keresztül eljutott ismét hozzánk is az Arrowhead új lemeze. Egész pontosan nem tudom meghatározni, hogy most ez mennyiben új, hiszen a Bandcamp oldalukon már 2015 márciusától ki van rakva, viszont az a promóciós anyag, amit küldtek kimondottan 2016 novemberi megjelenést emleget.  Minden esetre én tartom a 2015-ös megjelenést, hiszen már akkor hallgattam ezt a nagyszerű lemezt.

 

Stoner rock, amit produkálnak, ráadásul azt a fajtát, amit a hollandok illetve a belgák nagyon szeretnek. Erősen riff központú rock zene, némi blues és pszichedelikus felütéssel. Biztosra veszem, hogy hallgattak sok Doors-t is, hiszen a Hell Fire olyan, mintha egy Fu Manchu dalt a Doors adná elő. Vannak hosszabb, lebegősebb, jammelős dalok is, mint például a Maneater Blues, vagy a Weed Lord. De olyanok is akadnak, amire egy motoros fesztiválon is felkapnák a fejüket, mint a Rogue Asteroid. 

 Az Arrowhead a bemutatkozó albummal nem igazán fogott meg, de ezzel a Desert Cult Ritual nevűvel most telibe talált. Bandcamp.

AMEN!



The Fërtility Cült - A Forest of Kings

 Mikor mondjuk rá bármilyen zenére azt, hogy Doom, esetleg Stoner? Mi alapján skatulyázunk. Mert azért lássuk be skatulyázni kell, még ha nem is szeretünk. El kell helyeznünk a polcunkon a dolgokat valamilyen rendszer szerint, ha csak nem akarjuk, hogy a kukában landoljon. 

 Szóval, minden stílusnak (nem csak zenei) megvannak a jellegzetességei. A Doom metál egyik jellegzetessége a pátosz, a lassan őrlő gitártémák stb, stb. Azért itt kérdezzük meg nyomban, ami lassú és pátosszal teli, esetleg valamiféle okkult témát boncolgat, az már feltétlenül Doom? Ugye nem egyszerű. 

 

A finn The Fërtility Cült nagyon izgalmas zenét játszik. Egyszerre van jelen a dalaikban a himnikusság, az avantgardizmus, a jazz és a rock. Az első, ami szembetűnik, az a tenor, illetve az alt saxofon. Ilyen hangszerrel ugyan operál a norvég Shining zenekar is, azonban ők amolyan avantgard jazz rockban érzik jól magukat. A The Fërtility Cült azonban ennél sokkal tágabb keretek közt mozog, ha léteznének kereteik. Mondjuk operát és technót nem érzek ki tőlük. A jó ízlésnek is vannak határai.

 Ugyanúgy kacérkodnak a postrock-kal, mint a Doom, vagy a pszichedelikus rock zenével. Hatásaik közt említik a Pink Floydot, a Toto-t, de az Electric Wizardot és a Monster Magnet-et. Mint a jó búcsúban, minden van, de nagyon ízlésesen és professzionális módon tálalva. Nagyon izgalmas hallgatni való a nyitott fül számára a A Forest Of Kings. Bandcamp.

AMEN!



Caronte - Codex Babalon EP

 

Az év egyik csalódását hozta meg nekem az itáliai Caronte. Nem zenében. Nem, a zene a már jól bevált mély, zsigeri doom, némi sludge és folk keverékkel. Mindez nyakon öntve Indián Sámánizmussal és Mitológiával. Dorian Bones most is úgy énekel, ahogy Danzig énekelne egy bebongozott rituális orgián. Szóval a muzsika ezen a három számos EP-n varázslatos. Olyan helyekre repít, amit csak a legintimebb álmaid legfeketébb bugyrában lelsz. Szinte tapintható a hatalommal teli erős mélabú. Gyönyörű szomorúság árad minden riffjéből és dallamából.

 

Ami miatt mégis csalódtam, az nem más, mint Dorian Bones valója. Kicsit megpróbáltam megtartani a misztikumát a zenekarnak, ezért olyannak képzeltem el őket, amit a zene hozott ki belőlem. Vagyis Doriant egyfajta Michael Wincot, a Holló című filmből. Hosszú fekete haj, széles mellkas, és a Sátán evilági megtestesülése, aki örökkön azon küzd, hogy visszakerüljön az Úr kebelébe, de nem tudja levetkőzni emberi gyarlóságai, amit szeretett Apja "ajándékozott" neki. 

 

Most szembesültem vele, hogy a pokol helytartója valójában egy kopaszra borotvált, szakállas ember, akiben maximum csak a hang az "Isteni", semmi más. Egy újabb mítosz dőlt meg és ez most mély szomorúságot okoz nekem, így hát meghallgatom újra a Caronte, Codex Babalon EP-t, vagy inkább az összes Caronte anyagot. Bandcamp.